Üdvözlet Luxemburgból!

Emlékeznek erre a 60-as évekbeli gyerekdalra? Mostanában nagyon sokszor meghallgattuk és énekeltük együtt a lelkes hangú gyermekelőadóval. Talán azért, hogy ráhangolódjunk a gazdivá válásra, na meg mert innentől kezdve a dal szövege kicsit ránk is igaz lett. “Mert oly rég szeretnék egy bozontos kiskutyát, Hogyha nem lesz fajtiszta az se baj...”

Nos igen, az előző bejegyzésben részletezett vetyengés után, végül sikerült választanunk magunknak egy házi kedvencet. Nemcsak hogy választottunk, de időközben meg is vásároltuk. Így aztán február közepétől kutyatulajdonosok lettünk, ráadásul meglehetősen titokban. Szerintem nagyon sok barátunk és ismerősünk, most innen értesül először erről a hírről. Azt hiszem sokan közülük csodálkozni is fognak, sőt talán egyesek meg is döbbennek majd, főleg azok, akik ismerték korábbi elvemet: “Kutya-macska csak kertes házba való!” Ezt az elvet adtam fel nemrég sok-sok áttanakodott nappal és éjszaka után.

Ott fejeztem be legutóbb, hogy Eszternek − az előző írásban részletezett okokból − szüksége volt egy kis kedvencre, akihez szólhat, akit babusgathat. Magányos, egyke kislányunk számára további előnyöket is tartogat egy kutya. Egy kutyával lehet szaladgálni a parkban, lehet vele együtt bóklászni és játszani. Ugyan a kutya sok luxemburgi játszótér területéről ki van tiltva, azért biztosan fogunk találni olyat, ahol meg fogják tűrni a kutyánkat. A mellettünk lévő kis játszótér például pont ilyen hely. A leghíresebb luxembourgi parkban, a merli parkban például lehet kutyát sétáltatni, csak a gyerekek játszótér részére nem lehet bevinni.

Attól kezdve, hogy a kutya mellett tettük le a voksot, még korántsem volt eldöntve minden. Az említett dalban a kisfiú egyáltalán nem volt válogatós, nekünk viszont nem volt mindegy, hogy egy lakásban milyen kutyát tartunk. Fontos szempont volt, hogy kicsi legyen, de nem extrémen kicsi, mert az számunkra nem túl esztétikus. Fontos volt, hogy lakásban is jól meglegyen, és ne legyen egy kis megátalkodott ördög, aki állandó ugatással érvényesíti az akaratát. Ezért kapásból kiesett két régi kedvencem a West Highland white terrier és a törpe schnauzer. Ugyanis mindkettő erős akaratú és egy kissé makacs eb, fajtájukra jellemző betegségekkel.

Ám létezik egy olyan fajta, ami minden általunk támasztott szigorú kritériumnak megfelelt: ez a bichon bolognese. A bolognese más bichonokhoz hasonlóan társasági kutya, azaz azért tenyésztették ki, hogy az embereket szórakoztassa, és hogy az ember kiváló társa legyen. Nem egy csaholós típus, hiszen a társasági kutyák tenyésztésénél fontos szempont volt a bosszantó ugatás kiküszöbölése. Nem egy ideges vagy izgága fajta. Mária Teréziának és Nagy Katalinnak is ilyen kutyája volt, mert biztosak voltak benne, hogy ez a kutya nem ugat bele a politikába és nem harap a nagykövetek fenekébe. Finom, puha szőre van, amit nem hullajt, tehát a lakás nem lesz tele a szőrével. Sőt, a kutya szagtalan! E két tulajdonsága miatt hipoallergén kutyának számít.

Miután előnyös tulajdonságai miatt megtaláltatott az ideális eb, már csak az volt a kérdés, hogy hol szerezzük be. Innen Luxemburgból, vagy valamelyik határon túli − belga, francia, német − településről, esetleg Magyarországról? Ez a kérdés is hamar eldőlt, hiszen Luxemburgban nem találtunk bolognese-tenyésztőt, a hozzánk legközelebbi kennel Hollandia északi részén lett volna. Ami meg végképp eltérített minket Nyugat-Európa eme régiójától, hogy a komolyabb tenyészetek 500 eurótól felfele kínálták kutyájukat, de általánosabb volt a 700 és 1000 euró közötti ár.

Ezért aztán elkezdtük nézegetni a magyarországi bolognese-tenyésztőket, azaz a weblapjukat, mert ekkora távolságból csak ez volt megoldható. Megállapítottuk, hogy Magyarországon a top ár az 500 euró, de ennél sokkal olcsóbban is árulnak bolognai pincseket. A magyarországi tenyésztőkkel kapcsolatban három elvárásunk volt: legyen kislány kutyusa, aki egészséges, és aki vagy a karneváli, vagy a húsvéti szünetre eléri a 8 hetes kort, azaz elválasztható. (Mi ugyanis csak ebben a két időszakban tudunk Magyarországra menni az iskola miatt.)

Az általunk kiválasztott tenyésztő, az El Pandilla Kennel tulajdonosa már több évtizede foglalkozik bolognesékkel, és 2012 december 9-én született kiskutyái a februári szünetre lettek pont 9 hetesek, azaz elhozhatóak. A kennel tulajdonosa, Erika a fajta kiváló ismerője, aki több szaklapba is írt már cikkeket. Tagja a Bichon Rescue Hungarynak, akik kidobott vagy elkóborolt bichonok mentésével foglalkoznak. Megkeresik a régi gazdit, vagy ha szükséges újat keresnek nekik. Gondoskodnak róluk, és ha kell ivartalanítják őket. Erika 2005 óta már nem tagja a MEOE-nek (Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete), hanem egy másik, független klubhoz, a Hunor Dog Clubhoz csatlakozott. Így az ő kutyusai bár rendelkeznek 4 generációra visszamenőleg származási lappal, de ezt nem ismeri el az FCI (Nemzetközi Kynológiai Szövetség).

Magyarországon ugyanis csak a MEOE ad ki olyan származási lapot, törzskönyvet, amit az FCI is elismer. Azaz, ha a kutyatartó a nemzetközi FCI által szervezett versenyekre akarja benevezni kutyusát, akkor olyan tenyésztőt kell választania, aki tagja a MEOE-nek. Tehát, ha a magyar kutyatenyésztő más, alternatív kutyaklub tagja, akkor ugyanúgy kap származási lapot, de ezzel nem versenyezhet FCI-rendezvényeken. Na de, mivel nekünk nem ez a célunk, így minket hidegen hagy a MEOE által kiadott törzskönyv. Nekünk az volt a fontos, hogy a kutya egészséges legyen és ne legyenek azonos nagyszülei.

A mi bolognesénknek nincs tehát FCI-törzskönyve. Van viszont származási lapja, mikrocsipje, állatútlevele és határtalan cukisága. Van még neki egy szépségesen hangzatos neve is. Ő Rosabella El Pandilla, aki persze nekünk egyszerűen csak Rozi.

Ebben a témában írtam még:

Családi kedvenc

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, a Luxemburgi Nagyhercegségben, történt egyszer, hogy a Belle Etoile nevű üzletközpontban betévedtem az egyik gyerekruhaboltba. Ez egy nagyon különleges bolt volt. Volt ott mindenféle csudálatosan szépséges cifra gyerekruha. De a legkülönlegesebb mégsem a sok pompás öltözet, hanem a bolt végén található kis kuckó volt. Ennek a kuckónak a padlóján egy nagy medvebőr hevert, a falon meg egy olyan óriási kép lógott, melyben mozogtak a figurák. Ezen a bizonyos napon rókák beszélgettek ebben a varázslatos képkeretben.

Oké, oké, nem fárasztok senkit tovább ezzel az idétlen mesemondó stílussal. Csak eddig kellett kibírni. Az a lényeg, hogy az előbb említett napon, abban a gyerekboltban, annak is a hátsó kuckójában luxemburgi nyelven a Vuk című magyar rajzfilmet nézhették meg a gyerekek. Az állam leesett a csodálkozástól! Annyira megörültem neki, és olyan büszke voltam a mi kis magyar mesefilmünkre, hogy ott hangosan kezdtem el magyarázni mindenkinek, aki nézte, hogy ez egy magyar mesefilm, és hogy én is magyar vagyok ám! Az egyik anyuka mosolyogva próbált hümmögni, meg talán egy “Ó valóban?” is elhangzott a részéről. Valahogy ő nem érezte át a dolog nagyszerűségét és fantasztikumát! Ez az érzés, csak nekem jutott ott akkor.

Aztán később, már nem is tudom, hogy ugyanebben a boltban, vagy talán a C&A-ban, láttam a Vili a veréb című filmet is, és akkor elkezdtem jobban utánanézni, hogy mi van még. És kiderült, hogy kiadták DVD-n a Szaffit De Suggi vu Lutziburricímen, a Vukot De klenge Fuzz címen, a Vili, a verebet De Willi Fladder címen, Az erdő kapitányát Déck Fësch am Bambësch címen. Ezeket a DVD-ket bárki megvásárolhatja a Delhaize, a Cactus, a Miwwel et Kichechef boltokban, vagy akár interneten is.

A hozzánk legközelebb lévő Cactus DVD-osztályán élvezettel tapogattam a magyar mesefilmeket, ám akárhogyan is kerestem rajtuk a magyar vonatkozásokat, egyetlen DVD elő- vagy hátoldalán sem láttam feltüntetve, hogy ezek magyar mesefilmek lennének. Nem szerepel a borítón sem a gyártó, a Pannónia Filmstúdió neve, de még a magyar rendezők nevét sem tüntették fel - sem Dargay Attiláét, sem Gémes Józsefét. Viszont származási országként (pays) ott szerepel Luxembourg, valamint rajta volt a Jangli Studio neve (ők valószínűleg a szinkront készítették hozzá) és a luxemburgi szinkronszínészek neve is. Ezek után ki gondolná, hogy ezek a bájos mesefilmek magyar importból származnak?Egyedül, mi magyarok tudjuk, hogy ezek magyar mesefilmek, a luxemburgiak nagy része ezekre úgy fog tekinteni, mintha azok luxemburgi mesefilmek lennének.

Nemrég a luxemburgi magyarok fórumán, az egyik magyar anyukát is elkezdte foglalkoztatni ez a téma, és körbekérdezett, hogy látta-e már valaki ezeket a filmeket luxemburgiul, mert ő bizony soknak tartja a 19 eurós árat egy-egy DVD-ért. És bizony én is drágállottam, hiszen esetemben ezért a sok pénzért egy olyan filmet vennék, amin egyetlen nyelv szerepel csak, a luxemburgi, amit sem én, sem a családom nem ért. Ez az anyuka kérte a többiek véleményét a luxemburgi változatokról, és ő is szóvá tette, hogy nem találta a magyar eredet megjelölését.

A fórumon viszont többen is látták őket, és többen is válaszoltak. Az egyik apuka szerint örüljünk, hogy egyáltalán vannak magyar animációs filmek luxemburgira lefordítva. Gyerekei ugyanis büszkén mutogatják a filmeket osztálytársaiknak, akiknek a közös filmnézés után még a magyar stáblistát is be kell vágniuk. Azt azonban ez az apuka sem cáfolja, hogy a magyar szerzői gárda sajnos nem szerepel túl kitüntetett helyen ezeken a filmeken. Állítása szerint, a rendezők nevein kívül, csak a Pannónia Filmstúdió neve villan fel a film végén.

Egy másik apuka szerint a pays (ország) megjelölés esetén mindössze csak arról lehet szó, hogy nem a filmkészítő országra, hanem a szöveg nyelvére utalnak. Vannak azonban más vélemények is, nem ilyen elnéző megközelítések.

Egy anyuka, aki megvette a Suggit is, és a Fuzzt is (Szaffit és a Vukot) eléggé fel volt háborodva amiatt, hogy nemcsak mindenkit átkereszteltek, de a filmekből még részleteket is vágtak ki. Úgy tűnik túl brutálisnak találtatott Luxemburgban az a jelenet a Szaffiban, amikor a pasát lefejezik, a Vukban meg az, amikor a vadász egyik reggel megpróbálja bekeríteni a rókákat a mezőn, és ők a traktorok felé menekülnek. Szerinte a film minősége is nagyon rossz. Szerinte valami ősrégi kópiát szerezhettek be, amin nagyon halványak a színek.

Egy másik anyuka, aki szintén bosszantott a magyar eredet elhallgatása, odáig is elment, hogy írt egy levelet ez ügyben az általa jogutódnak sejtett szervezethez, hogy vajon tudnak-e a dologról. A vélt jogutód azóta sem válaszolt.

Továbbra is nyitott tehát a kérdés, hogy az InterPannónia film, amely “gyermekek számára készült animációs filmeket gyárt és forgalmaz” (idézet a cég weblapjáról) vajon tud-e a dologról. Ha tud a dologról, akkor vajon egyszerűen csak nem érdekli a dolog, vagy esetleg olyan balek volt, hogy képes volt ilyen feltételekkel átadni a filmet a Frisange-i Jangli-Linster Stúdiónak?

Vagy lehet, hogy már megint mi, nőnemű lények kerestünk egy problémát, amin lehet háborogni és dühöngeni, és amúgy minden tutkeráj?

Úgy akkortájt, amikor kutyatulajdonosok lettünk, információkat kerestem a luxemburgi kutyás dolgokkal kapcsolatban. Milyen kutyaklubok vannak itt? Milyen fajtájú kutyákat tenyésztenek? Vannak-e esetleg kutyaiskolák? És még más egyebeket is... E bősz keresés során bukkantam rá a 86. luxemburgi kutyakiállítás és verseny (86th International Dog Show) hirdetésére. A dog show-t most hétvégén tartották, és mind a négyen ellátogattunk rá. Igen, jött velünk az új családtag is, aki azzal a feltétellel jöhetett el, hogy a bejáratnál állatútlevelével igazolta, hogy megkapta a korának megfelelő védőoltásokat.

A kétnapos kiállításnak mi csak a második napján mentünk el, mivel akkorra ütemezték az összes bichon, valamint a magyar fajták közül a kuvasz, a komondor, a puli és a pumi fellépését. A Luxexpo, azaz a luxemburgi kiállítócsarnok parkolójában már sehol nem volt hely kicsivel 10 óra után, pedig a kiállítás kezdete 10 órától volt meghirdetve. Ez általában minden egyes alkalommal így van, ha az expó csarnokában rendeznek valamilyen eseményt. Egyszerűen nem alakítottak ki elég parkolót. Mi már ezen meg sem lepődtünk, rutinosan továbbhajtottunk a szomszédos épületbe, az Auchan parkolójába, ahol végül mindig kikötünk, ha ideindulunk.

Az Auchanból tehát gyalogosan tettük meg az utat a kiállításra, ami nem volt túl egyszerű a járdán parkoló autók miatt, na meg az irdatlan mennyiségű kutyagumi miatt, amit a “kedves” gazdik a járdán felejtettek. A belépődíj egyáltalán nem volt drága, felnőtteknek 5 euró volt, míg a gyerek és a kutya is ingyen mehetett be.

A bichonok közvetlenül a bejáratnál kaptak helyet. Miután egy bébi maltesét és egy felnőtt cotton tuleart is bolognesének néztem, egészen elkeseredtem, hogy mennyire nem ismerem fel saját kutyámnak a fajtáját. Aztán egyből megkönnyebbültem, amikor megláttam egy hölgyet a kiállítási ringben, akinek az arcát már láttam a facebookos bichon bolognese rajongói oldalon, mert tudtam, hogy megtaláltuk, amiért leginkább jöttünk. A hölgyet, mikor végzett a bemutatóval, és kutyájával együtt kijött a ringből, rögtön megszólítottam. Mondtam neki, hogy felismertem a Facebookról, és hogy gyönyörű a kutyája. Na meg eldicsekedtem, hogy nekem is van egy bolognesém. Kiderült, hogy kutyusa, Jalna, a bolognesék luxemburgi bajnoka lett. A Belgiumból érkező kétéves Jalna des Magnolias Blancs egy helyes kis szőrgombóc, akinek a súlya mindössze három kilogramm. Ez utóbbi adat azért érdekes, mert a mi négy hónapos Rozink már elérte a két kiló hetven dekát, és egyáltalán nem duci.

Jalna a gazdival

A Magnolias Blancs kennel tulajdonosa nagyon készségesen beszélt a kutyájáról és válaszolt a kérdéseinkre, pedig láthatóan kimerült volt a versenytől. Megnézte Rozit is, akinek szerinte jó a pigmentációja, de azt javasolta, hogy minél hamarabb vágjuk le a szőrét, mert az csak akkor lesz erősebb és göndörebb. Bár kétségtelenül pompás és mutatós szőrzettel rendelkezett Jalna, azért magamban megállapítottam, hogy Rozinak viszont sokkal puhább, selymesebb és simogatnivalóbb van. Mivel azonban már több helyen is olvastam erről a kölyökkori szőrvágásról komolyan fontolóra vettem a dolgot. Miután nem akartunk sokáig zavarkodni a láthatóan kimerült belga hölgynél, egy idő után továbbindultunk, hogy az árusok, kiállítók és látogatók tengerében újabb fajtákat csodáljunk meg.

Célunk volt, hogy megtaláljuk az aznapra ígért magyar fajtákat, de míg őket megtaláltuk igazán nem unatkoztunk. Láttuk az óriás uszkárokat, akik fegyelmezetten tűrték, hogy nyírják, borzolják és spray-zék a szőrüket. Számomra nagyon különös volt, hogy míg az összes fekete uszkárt kontinentális fazonra nyírták, vagyis az udvari bolond külsejüket még megfejelték két vesetájéki pomponnal, addig a fehér szőrű uszkárokat meghagyták viszonylag normális fazonúra, úgynevezett modern stílusban nyírtra.

Láttunk még bobtaileket, óriás és közép schnauzereket, labrador retrievereket, pomerániai törpespicceket, bearded collie-kat, King Charles spánieleket és még sokan másokat. Láttunk egy agility bemutatót is, ahol a legügyesebb egy közép schnauzer volt, aki úgy ugrálta át a legmagasabb akadályokat is, mintha gumiból lett volna a lába.

Egy nyugis bearded collie

A kiállítók között túlnyomó többségben voltak a szomszédos országokból érkezők. Franciaországból 1653-an, Németországból 1099-en, Belgiumból 956-an, Hollandiából 641-en képviseltették magukat. Érdekes viszont, hogy sokkal több orosz kiállító volt (220), mint luxemburgi (154). Magyarországról 43-an jelentkeztek a versenyre. Ám sem a puminak, sem a pulinak, sem a komondornak, sem a kuvasznak nem magyar volt a gazdija. Arról azonban halvány sejtelmem sincs, hogy a szombaton induló magyar vizslák és magyar agarak között volt-e magyar. Azt viszont tudom, hogy a bírók között volt két magyar is. Sőt, még egy magyar stand is volt, mivel 2013 májusában Budapesten rendezik meg a World Dog Show-t, a kutya világkiállítást.

A magyar stand

A magyar fajtákat végül az utolsó teremben találtuk meg. Az egyetlen komondor, a két pumi és a három puli is Németországból érkezett. Az egyik pumitenyészet, a Lovasbarát kennel német tulajdonosával viszont legnagyobb meglepetésünkre magyarul tudtunk beszélni. A hölgy annyira szereti a pumikat, hogy még magyarul is megtanult. Remélem, hogy a simogatásunk szerencsét hozott Miss Emmának a Lovasbarát Kennelből és az Amy nevű pulinak is a “vom Müllersgrund” kennelből.

Eragon

Az Asari nevű komondor, mivel egyedül indult fajtájának versenyében, biztosan megnyerte a versenyt, de el kell ismerni, hogy fenséges példány volt. Amiért ez a kutya végül nálam is az első befutó lett, az egy kiállítás utáni internetes keresésnek köszönhető. Kiderült, hogy a komondor egyik ükapját úgy hívták: Karcagpusztai Andris. Ha nem értenék elmagyarázom: karcagi vagyok.

Asari von den Binsfeldesen

- Még Luxemburgban éltek?

- Igen.

- És dolgozol már?

- Nem, még nem dolgozom.

- Eszter hány éves is?

- Hétéves.

- Már hétéves! És te nem dolgozol? Miért nem dolgozol?

Sajnos az ilyen típusú kérdések, vagy inkább kikérdezések elég gyakran megtalálnak, ha Magyarországon járok. Nem is nagyon tudom, hogy ki miatt aggódnak ilyenkor a kedves ismerősök. A férjemért, aki - úgy vélik - halálra dolgozza magát, hogy eltartsa a családját, miközben a felesége otthon lébecol? Vagy értem, akinek emiatt nem lesz nyugdíja, és ha ne adj isten elhagyja a férje, akkor öregkorára nincstelen koldus lesz? Vagy mindhármunkért, hogy emiatt nem tudunk megfelelő színvonalon megélni itt a messzi nyugaton? Vagy csak egyszerűen azt érzik, hogy nem felelek meg az általuk jól ismert társadalmi elvárásoknak, és hát micsoda dolog ez? Az az igazság, hogy engem roppant bosszantanak ezek a kérdések, de furcsa mód az nem bosszant, hogy nem dolgozom.

Az egyik Luxembourgban élő magyar barátnőm − nevezzük Rebekának − viszont egy ideje elég rossz hangulatban van amiatt, hogy mióta Luxembourgban él nem dolgozik. Velem ellentétben őt nagyon zavarja, hogy nincs munkája, nincs keresete, és hogy nincs más dolga, mint a lakás és a gyerek körüli teendők ellátása. Szegénykém, nehezen viseli az expat feleségek sorsát. Bezzeg én...

Itt aztán majdnem írtam egy egész bekezdést, amelyben részletesen leírtam volna, hogy miket is csinálok idehaza, hogy lássa a kedves Olvasó, egyáltalán nem semmittevéssel telnek a napjaim, de aztán kihúztam, mert nehogy már magyarázzam a bizonyítványomat. Elégedjenek meg annyival, hogy nem unatkozom, és hacsak nem gondolok bele, hogy mi lesz öregkoromban, akkor meglehetősen prímán elvagyok háztartásbeliként.

Rebekát viszont azt tenné boldoggá, ha végre bejárhatna dolgozni. Megkeresett már néhány fejvadászcéget is, de a megszervezett állásinterjúkon valami hiányosságot mindig találtak nála. Persze nehogy azt gondolják, hogy ezek valós indokok. Ezek általában mondvacsinált érvek, amivel magasan kvalifikált, több nyelvet beszélő, Magyarországon vezető beosztásban dolgozó barátnőmet távol tarthatják a “zsírosbödöntől”. Egyszerűen arról van szó − amire egyik versenyszférában dolgozó ismerősöm világított rá −, hogy ezeknél a jól fizető állásoknál előnyben részesítik a francia, a belga, a német, illetve az angolszász munkaerőt, és csak abban az esetben rúghat más is labdába, ha az előbb említetteknek nem kell az állás.

Végső elkeseredésében Rebeka hozzám fordult, hogy mit csináljon. Ekkor találtam meg az interneten az ADEM, az Administration de l’Emploi (munkaerőközpont) nevű szervezetet. Hogy további támogatásomról biztosítsam barátnőmet, na meg mivel a sanyarú és hajléktalan öregkor képe is időközben befészkelte magát az agyamba, egy esős délelőttön elkísértem Rebekát a Gare (vasútállomás) környékén található ADEM-épületbe. Sorszámot húztunk, és szinte egyből sorra kerültünk. Ő bement az egyik ajtón, én meg a másikon.

Az a jó Luxemburgban − és ezt rengetegszer írtam már −, hogy ha valaki annyira béna, mint én, hogy több évnyi luxemburgi lét után is angolul beszél legszívesebben, akkor itt azt is megteheti. A luxemburgiak ugyanis négy nyelven beszélnek (luxemburgiul, franciául, németül és angolul) tökéletesen, így a luxemburgi hivatalokban ezeken a nyelveken simán elboldogul az ember.

A pasi, akihez kerültem csak az első grádics volt az áhított állás felé. Ő volt az, aki felvette a legszükségesebb adataimat: név, lakhely, telefonszám, iskolai végzettségek, eddigi munkahelyek, nyelvtudás. Ez utóbbihoz nálam a francia is bekerült, amit ott helyben le is tesztelt. Korábban milyen munkakörben dolgoztam, és a jövőben milyen munkakörben szeretnék dolgozni. Én elég nehéz esetnek bizonyultam. Mert mit csinálhat itt az a valaki, akinek politológia diplomája van és a Magyar Rádió Archívumában dolgozott prózai dokumentátorként, de legszívesebben papírmasé szobrokat meg dekupázs dobozokat készítene egész nap? A végén bejelöltettem vele a kommunikációt, mint fő kategóriát, azon belül pedig az információ- és adatfeldolgozást. Arra a kérdésemre, hogy ha ebben a kategóriában nem találok megfeleő állást, akkor átléphetek-e másik kategóriába, igenlő választ kaptam.

A pasit az is érdekelte még, hogy részmunkaidőben vagy teljes munkaidőben akarok-e dolgozni. Naná hogy részmunkaidőben, de mivel ez neki nem nagyon tetszett, mondtam, hogy álmaim állását nem fogom visszautasítani, ha teljes munkaidőben kell is csinálni. Ettől megnyugodott, és továbbléphettünk.

Kaptam egy májusi időpontot, amikor találkozom majd jövőbeni ügynökömmel, akit nevezzünk Mr. Thillnek - itt ugyanis ez az egyik leggyakoribb családnév. A májusi találkozóra már vinnem kell egy önéletrajzot és a diploma másolatát is.

A találkozó végén a kezembe nyomtak egy mappát, melyben megannyi papír vár elolvasásra és kitöltésre. A brossúrák egy része tájékoztat a jogaimról és a lehetőségeimről. Így tudtam meg, hogy lehetőségem van képzésre, adott esetben átképzésre. Ha pedig olyan lehetetlen alak lennék, akinek nem találnak semmilyen képzettségének megfelelő munkát, akkor jogom van munkanélküli segélyre is. Hát, majd meglátjuk mi lesz velem, de azt hiszem addig is csinálok egy papírmasé szobrot.

Annyira jó fejek ezek a luxemburgi magyarok, de most komolyan! Az is lehet, hogy más eset kapcsán már áradoztam erről a közösségről. Az is lehet, hogy ez már unalmas is Önöknek, de az is lehet, hogy szimplán dicsekvésnek veszik. Mégsem tehetem meg, hogy ne említsem ezt meg már a történetem legeslegelején.

Valamikor februárban volt egy problémám, ezt leírtam a luxemburgi magyar közösség fórumán, majd alig tíz perc elteltével sorjáztak a segíteni szándékozó, informatív levelek. Már úgy kellett leállítani őket, hogy oké, “villmols merci”, nem győzöm olvasni, kegyelmezzetek, megvan, amit akartam! A végén közös levélben mondtam köszönetet, mert már nem voltam képes minden egyes levélre külön válaszolni. De ez legyen a legnagyobb bajom!

Az történt, hogy február elején beszélgettem az anyukámmal, aki megkérdezte, hogy tudok-e róla, hogy nekem még olyan jogosítványom van, ahol az egészségügyi érvényességi határideje nem egyezik a jogosítvány lejártának határidejével. (Micsoda sunyi megoldás!) Ráadásul míg az egyik egyértelmű helyen, látható nagyságú számokkal, rendesen ki van írva: 2018.02.04., addig a másik meglehetősen eldugott helyen, muslicapiszok nagyságban, hevenyészett módon van feltüntetve: 13.04.19. Én ezt simán valamiféle kódnak néztem. Ha az előbbi dátumot normálisan ki tudták írni, akkor ez utóbbit vajon miért kellett elslendriánkodni? Csakis egy oka lehet: arra bazíroznak, hogy az a szerencsétlen hülye vezető nem fogja észrevenni, és így egy szaftos kis pénzbírságot lehet majd kiszabni rá. Szerencsére időközben változtattak ezen az idióta megoldáson, de sajnos ez rajtam már nem segített. Hiába érvényes a jogosítványom 2018-ig, az egészségügyi alkalmasságom idén, pont a születésnapomon lejárt. Jó kis szülinapi ajándék volt!

A régi magyar

És bár februárban három napra hazaugrottunk Magyarországra, hogy elhozzuk a kiskutyánkat, de ez a kevéske idő arra már nem volt elég, hogy a jogsimat megújíttassam. Így aztán végső elkeseredésemben és tanácstalanságomban a luxemburgi magyarokhoz fordultam, hogy ugyan mondják már meg, ők mit csináltak hasonló helyzetben. Ennek köszönhettem azt a rengeteg levelet, amiről már a bejegyzés elején írtam.

A tanácsok összegzése a következő. Egy vezetői engedélyért felesleges Magyarországra menni, mert itt is nagyon könnyű újat kapni. Nem kerül sokba, az ügyintézés nem tart sokáig, és nem mellesleg egy luxemburgi jogosítvány csak még egy plusz bizonyíték egy rendőri ellenőrzés során arra, hogy nem a regisztrációs adó megúszása miatt járunk luxemburgi rendszámú autóval Magyarországon.

A segítő útmutatások alapján kinyomtattam az SNCA (Société Nationale de Circulation Automobile) weblapjáról a formanyomtatványt. Én a francia verziót választottam, mivel a német lett volna a másik opció. Nyomtatott betűkkel kitöltöttem az adataimról szóló részt, és fekete tintával odafirkantottam az aláírásomat a bal felső sarokban lévő, erre kijelölt téglalap alakú területre. Ezután elindultam beszerezni a luxemburgi jogosítványhoz szükséges dolgokat. Nekünk, európai uniós országból érkezetteknek, ha még a jogsink lejárta előtt megyünk intézkedni, akkor egy jogosítványcserére lesz szükségünk. Ezt elintézendő nem kell más, mint a meglévő jogosítványról egy fénymásolat, egy igazolványmásolat (útlevél vagy személyi igazolvány), egy igazolványkép, egy lakóhely igazolás, és egy tizenkét eurós okmánybélyeg.

Ezért aztán elmentem csináltatni egy igazolványképet. Az elvileg professzionális fotósboltban készítettek rólam egy a borzalmasnál csak egy fokkal jobb képet, de inkább nem lázadtam, mert nem szerettem volna, ha megpróbálnak meggyőzni arról, hogy rólam úgysem lehet jobbat készíteni. Így inkább sztoikus nyugalmat színlelve átvettem a képeket.

Mivel nem olvastam el figyelmesen a rám vonatkozó részt, és mivel eleinte nem is nagyon tudtam, hogy a sok jogosítványkérő kategóriából én melyik speciális eset vagyok, ezért én az egészségügyi vizsgálatot is megcsináltattam. Úgy voltam vele, hogy minél több papírom van, annál jobb. Akkor legalább nem kell kétszer menni hiánypótlás miatt a Service des permis de conduire irodájába. Nem így lett, ugyanis a lakóhely igazolásból nem volt elég nekik a jelenlegi lakóhelyemről vitt igazolás (certificat de résidence), kellett egy másik abból a városból — esetemben Luxembourg fővárosból —, ahová kilenc éve először bejelentkeztem.

Egyébként az orvosi vizsgálaton többek között megvizsgálták a szememet: a távollátás élességét, a pupilla összehúzódását, a periférikus látásomat; a reflexeimet: talpam, térdem reakcióját. Megkérdezték nem vagyok-e gyógyszer-, alkohol-, illetve drogfüggő; voltam-e pszichiátriai kezelés alatt; el szoktam-e ájulni, volt-e már balesetem, és milyen műtétjeim voltak. Megnézték a vérnyomásomat, a szívemet, a vizeletemet, valamint hogy milyen magas és milyen súlyos vagyok. Kiderült, hogy súlyos vagyok, de magas nem. Ezek után a doki úgy találta, hogy teljesen rendben vagyok, ez utóbbi nem volt kizáró ok. Azonban később kiderült, hogy teljesen feleslegesen ment el egy fél délelőttöm az orvosi vizsgálatra, mert az én kategóriámtól nem várják el az orvosi igazolás beszerzését.

Szóval, az a kategória, amibe mi tartozunk, az az “échange d’un permis établi par un État membre EEE”, ami nem jelent mást, mint az európai gazdasági közösségből érkezett állampolgár jogosítványának a cseréjét.

A beszerzett papírokat Luxembourg főváros északi részére a Kalchesbuck kettes szám alatti irodába kell bevinni. Itt lehet megvásárolni a tizenkét eurós bélyeget is. Egy áprilisi napon itt adtam le az igénylésemet, hogy pontosan egy hét múlva már a postaládában várjon a hír: mehetek a jogsimért.

és az új luxemburgi

Ma kisebb sor végigállása után a bugyirózsaszínű magyar jogosítványomért cserébe megkaptam a szürkés rózsaszínű luxemburgi jogosítványomat. Új, friss, ropogós, plasztik, és tíz évig nem lesz gondom vele. Ojjé! Egyetlen szépséghibája, hogy ez a professzionális fénykép virít rajta. Na mindegy! Ezek után megteszi a Photomaton is!

Azt biztosan tudják, hogy van téli olimpia, nyári olimpia, ifjúsági olimpia, sőt van paralimpia is. Azt viszont már valószínűleg kevesebben tudják, hogy létezik egy olyan olimpia is, amit Európa miniállamai részére rendeznek meg. Az az igazság, hogy én sem tudtam róla egészen addig amíg úgy két hete a vasútállomásnál (Gare) sétálva bele nem botlottam egy pavilonba, amin nagy öles betűkkel a következő kérdés szerepelt: Are you ready for the games? (Készen állsz a játékokra?) Nem tudtam, milyen játékokra gondolhatnak. Talán valami játék határok nélkül típusú versengésre, vagy valamilyen nyereményjátékra? Aztán egy újságcikkből megvilágosodtam.

“The Games of the Small States of Europe “(GSSE), vagy ahogy itt Luxemburgban reklámozták, a “Jeux des Petits États d’Europe “(JPEE) az, amit a Gare-nál reklámoztak, és aminek a szlogenje “Are you ready for the games?” volt. Az európai miniállamok olimpiája 1984-ben született meg azzal a céllal, hogy Európa azon országai is sikereket érjenek el egy nemzetközi sportrendezvényen, ahol a lakosság száma nem éri el az 1 milliót. Úgy érezték, nem igazán fair, hogy olyan nagyhatalmakkal kell együtt versenyezniük, mint az Egyesült Államok, Kína, Oroszország vagy Nagy-Brittania.

Így aztán 1985-ben megrendezték az első miniállam olimpiát San Marinóban, ahol nyolc ország képviseltette magát: Andorra, Ciprus, Izland, Lichtenstein, Luxemburg, Málta, Monaco és San Marino. A most 2013-ban Luxemburgban tartott olimpián viszont már kilenc ország szállt ringbe, mivel 2009-től Montenegro is csatlakozott a tagok közé.

A nyári olimpiai játékoktól eltérően ezt az olimpiát nem négyévenként, hanem kétévenként tartják, ráadásul nem tartalmazza az összes versenyszámot, melyek a nyári olimpiák kötelező részei. Nekünk magyaroknak van néhány húzós sportágunk, amiket mindig nézünk, mert mindig van kinek szurkolni, és eredményesek is vagyunk bennük. Itt ezeket a versenyszámokat hiába keresnénk, a miniállam olimpián ezek mind hiánycikkek. Nincsenek páldául evezős vízisportok - se kenu, se kajak. Továbbá nincs vívás, nincs birkózás, sem súlyemelés, sem vízilabda, sem kézilabda...

És akkor mi van? Összesen 11 sportág: atlétika, kosárlabda, röplabda, strand röplabda, asztali tenisz, tenisz, lövészet, cselgáncs, kerékpár, torna és úszás. Az egyetlen úszás kivételével, nem igazán magyar húzóágazatok.

A 15. miniállam olimpia megnyitóját május 27-én a Josy Barthel stadionban tartották, ahol olyan prominens személyiségek voltak jelent, mint Henrik nagyherceg és családja, II. Albert Monaco hercege, Jacques Rogge az olimpiai bizottság elnöke, valamint Jean-Claude Juncker, a luxemburgi miniszterelnök, és Xavier Bettel, a luxembourgi polgármester. Itt is volt olimpiai láng, megnyitóbeszéd, csapatok felvonulása, show-műsor táncosokkal.

2013-as luxemburgi olimpia időtartama május 27-től június 1-ig tartott, és idén már 15. alkalommal rendezték meg. Az idei játékok szlogenjéről már az elején szóltam, de a kabalájáról még nem. Ez egy virtuális emberke volt, akinek a feje úgy nézett ki, mint egy iPod shuffle vagy egy négyzetes okostelefon, de a fején baseball sapka volt, a lábán meg tornacipő. Azért választották kabalának ezt az okostelefon emberkét, mert azt akarták sugallni, hogy az eredményekről, a versenyek állásáról ma már mindenki egyből informálódhat az okostelefonján keresztül.

A jelenleg nem egészen 300 ezer luxemburgi állampolgárral rendelkező Luxemburg (ezt azért írom így, mert az ország 45 százaléka külföldi állampolgár) az olimpia fennállása óta csak egy aranyérmes olimpikont tudott felmutatni. Josy Barthel, akiről azóta stadiont neveztek el, 1952-ben a helsinki olimpián szerzett aranyérmet 1500 méteres síkfutásban. Ő azonban egy egészen kivételes jelenség. Barthel előtt és Barthel óta is általános tendencia, hogy Luxemburg a nyári olimpia éremtáblázatán sehová sincs besorolva, mivel semmilyen egyéb érmet nem tudnak elhozni nyári olimpiáról. Illetve bocsánat, van még egy ezüstérmük is, de az is 1920-ból. Idén viszont a miniállam olimpia igazi siker volt Luxemburg számára. Az éremtáblázat első helyén végztek, 37 arany-, 38 ezüst- és 30 bronzéremmel.

Néhány érdekesség és adat a luxemburgi miniállam olimpiáról: Luxemburg korábban 1995-ben adott helyet olimpiának. Monaco hozta el a 2013-as luxemburgi olimpiára a legfiatalabb és a legöregebb versenyzőt. Míg Jackie Moret 67 évesen versenyzett légpuskában, addig Claudia Verdino 12 évesen indult a 200 méteres női vegyesúszásban. Az éremtáblázat utolsó helyezettje Andorra lett. Az olimpia sikeres lebonyolítását 800 önkéntes segítette.

“Visszatérés a munkaerőpiacra?” című bejegyzésemet azzal fejeztem be, hogy bejelentkeztem az ADEM-nél, az itteni munkerőközpontnál, ahol kaptam egy időpontot, hogy találkozhassak a számomra kijelölt ügyintézővel.

A talákozóra egy csütörtök délután került sor az előző írásomban már Mr Thillnek keresztelt pasassal. Átadtam neki az önéletrajzomat, majd részletesen kikérdezett arról, hogy ki vagyok - mi vagyok. Miután nagyjából képbe került, és rájött, hogy a franciát nem beszélem felsőfokon, és hogy már 9 éve nem dolgozom, őszintén bevallotta, hogy sokkal nagyobb esélye van annak, hogy nem kapok állást, mint hogy kapok. Mint mondta, Luxemburgban rengeteg bankban volt létszámleépítés, ezért jelenleg nagyon magas a munkanélküliségi arány - áprilisban 6,7 százalék - ezért jobb ha nincsenek illúzióim, mert először azok fognak munkához jutni, akik nagyon jól beszélnek franciául és nemrég vesztették el az állásukat. Ennek ellenére javasolta, hogy találkozzam egy másik ügyintézővel is, aki az ilyen problémás esetekkel foglakozik, mint amilyen én vagyok. Korrektségből a pasas nálam jelesre vizsgázott.

A hölgy, akivel a következő találkozóm volt egy roppant bájos és kedves valaki volt. Nevezzük Mme F-nek. Ő vele már elkezdtük boncolgatni a személyemet, mégsem jutottunk sokra. Az nagyon hamar kiderült, hogy itt Luxemburgban esélyem sincs, hogy hangdokumentátorként álláshoz jussak. Ez volt az a munka, amit a Magyar Rádió Archívumában csináltam mielőtt kiköltöztem Luxemburgba.

Hobbim viszont nagyon sok van, és sok mindenhez érzek még kedvet, amit szívesen kipróbálnék. Talán túl sok mindenhez is. Mme F-nek mondtam, hogy én szívesen lennék fodrász, kozmetikus vagy akár cukrász is, de tarthatnék akár kézműves foglalkozásokat is. A végén már csak mosolygott rajtam. Azt viszont elárulta, hogy ha át akarom képeztetni magam, akkor az ADEM-nél nyilvántartásban lévők kedvezményt kapnak a luxemburgi tanfolyami díjakból.

Ajánlotta a diplomám honosítását (homologation), amit az egyik minisztériumban (Ministère de l’Enseignement Supérieur et de la Recherce) tudok elintézni. Bármilyen segítőkész is volt Mme F., ő sem ment velem sokra, így ajánlott egy találkozót az egyik kollégájával, aki végzettségének köszönhetően segíthet megtalálni az én személyiségemnek leginkább megfelelő állást. Hát gondoltam oké, lássuk mi jön még.

A “személyiség szakértővel” - nevezzük Mme B-bek - egy hétre rá találkoztam. Már akkor furcsán éreztem magam, amikor azt állította, hogy bár írásos értesítésem volt a találkozónkról, ő nem tudott róla, őt nem értesítették. Mme B., aki elmondása szerint több egyetemen is tanult, hogy értője legyen az emberi személyiségeknek és az emberi képességeknek roppant antipatikus volt. Tanár nénis, kioktató stílusban beszélt hozzám a kis nebulóhoz. Mme B. általában egy négy találkozóból álló “coachingot” tart, ahol a delikvenseknek részletesen be kell számolniuk életük minden fontos eseményéről. Rám is ez várt.

Az első találkozóra a következőkből kellett volna felkészülnöm. Mi volt a hobbim 10-20-30-40 éves koromban? Dolgoztam-e diákként, egyáltalán hol dolgoztam, és ott milyen feladatokat láttam el? Haltak-e meg családtagjaim, ha igen hogyan érintett? Milyen az apám és az anyám? Milyen értékek fontosak nekem? Mire vágytam gyermekként, és mire vágyok most? Taram-taram-taram....

Miután így feltárom neki lelkem rejtett bugyrait a négy találkozó során, ő ír rólam egy több oldalas elemzést, hogy milyen ember is vagyok. Mint többször is hangsúlyozta, ez nem kötelező, és ezzel munkát sem szerzek magamnak, csak jobban fogom tudni, hogy merre induljak el, milyen állás a nekem való. Magam sem tudom miért, de igent mondtam erre a coachingra. Talán, mert azt hittem ezt várják el tőlem? Vagy hogy lássák mennyire nyitott vagyok mindenre?

Aztán itthon elgondolkodtam, hogy miért is kellene nekem teljesen kiadnom magam valakinek, aki még csak nem is szimpatikus. És különben is, negyven éve élek magammal, azt hiszem nem állítok sokat, ha azt mondom, hogy meglehetősen jól ismerem magam. Nekem már nem igazán tudnak újat mondani magamról. Ez a “szakértő” meg különben is - ahogy ő mondta - csak azt foglalná össze, amit előzőleg én meséltem magamról.

Ezért aztán három nappal a találkozó előtt egy elnézést kérő levélben udvariasan lemondtam a találkozót hivatkozva arra, hogy ez nem kötelező, és őszintén bevallva, hogy nem tudnék egy idegennek ilyen részletességgel beszámolni az életemről. Válasz azóta sem jött. Nem tudom, mi oka volt a válaszlevél elmaradásának. Lehet, hogy nincs tisztában az udvariasság elemi szabályaival, vagy lehet, hogy ennyire semmibe vesz engem? Akár mi is volt, így utólag még jobban meg vagyok győződve arról, hogy életem egyik legbölcsebb döntése volt lemondani ezekről a külön foglalkozásokról.

Időközben azon is elgondolkodtam, hogy mi a fene keresnivalóm van nekem még az ADEM-nél? Állást nem ígérnek, segíteni nem tudnak. Mivel Luxemburgban még soha nem dolgoztam, ezért munkanélküli segélyre sem vagyok jogosult. Ráadásul kötelezettséget kellett vállalnom, hogy minden hónapban egyszer megjelenek az ADEM számomra kijelölt ügynökénél. Szóval, ez egyre inkább csak nyűg nekem. Azt hiszem, be kellene látnom, hogy lassan búcsút kellene intenem ADEM-nek .

Most érkeztünk meg dögfáradtan a viandeni diófesztiválról. Eszter és Rozi kutya már hazafelé az autóban bealudtak, köszönhetően a hatalmas sétának és a sok-sok élménynek. Otthon tükörbe nézve realizáltam, hogy a friss levegőtől, a csípős széltől és talán az elfogyasztott alkoholmennyiségtől az arcom egészen pirospozsgás lett. Szerencsére Eszter arca is rózsás, pedig ő csak édességet fogyasztott.

A viandeni vár

Az első marché aux noix-t, azaz dióvásárt 1934. szeptember 30-án a helyi idegenforgalmi iroda rendezte meg Viandenben és akkora siker volt, hogy a következő évre rá, 1935. október 6-ra újra meghirdették. Aztán újra és újra, minden évben, amíg a második világháború közbe nem szólt. A háború végével, ahogy a diótermesztés újra a normális körülmények között folyhatott, 1946. október 6-án újra sort kerítettek a marché aux noix-ra. 1952-ig minden évben megrendezték, de aztán az évekig tartó rossz diótermés miatt, hol megrendezték a dióvásárt, hol nem. A Viandenben termesztett dió mennyisége egyébként a Luxemburgi Nagyhercegség diótermésének az egyötödét adja, ezekben az években ezek szerint ez került veszélybe.

Egy kenyeres stand a sok közül

Aztán 1970-ben az idegenforgalmi iroda és az önkormányzat közösen elhatározták, hogy hagyományt teremtenek, és minden év október elején megrendezik a dióvásárt. Manapság a dióvásárt minden év második vasárnapján tartják, kivétel ez alól csak a hatévente pont ebben az időben tartott önkormányzati választás lehet.

Diólikőrök sorban

A dióvásár ma már nemcsak arról szól, hogy eladják a viandeni diótermést. A diót feldolgozott formában, mindenféle finomságba beledolgozva árulják leginkább. A dióból készítenek diólikőrt édes és keserű változatban, dióbort, diós pestot, diós körtés lekvárt, diós szalámit, diós süteményeket, diólikőrrel és dióval töltött palacsintát, diós hamburgert, diókrémet, és más diós finomságot. Ha valaki nem kér a diós különlegességekből, az ehet sima sült kolbászt, sült húst, vagy sült krumplit, valamint ihat Diekirch sört és Bernard-Massard pezsgőt. Bár szerintem elég snassz, ha valaki ezeket fogyasztja a diófesztiválon. A portékákat kínáló standok Vianden város főutcáját, mellákutcáit, és még az Our-folyót átszelő hidat is birtokba veszik.

Erről a szekérről árulják a vándor batyukat

A vásár egyik gyerekcsábító szuvenírja a piros alapon fehér pöttyös kendőbe kötött egy liternyi dió, amihez egy vándorbotot is mellékelnek. A kis “vándorok” a vállukra vehetik a boton lógó batyut, mindezt “csekély” 8 euróért, így erről idén inkább lebeszéltük a gyereket. Megengendtük viszont neki, hogy dióval töltött számszeríjjal célba lőhessen, és minden sikeres találatért valami díjat nyerjen. A Nëss Schéissennél, azaz a diólövésnél tizenkét dió felhasználásával mindössze egy kis tábla csokoládét sikerült családilag összegründolnunk. Hááát igen, nem igazán dicsekedni való teljesítmény!

A diós céllövőlde

A másik játék, amire szintén engedélyt kapott Eszter, egy igazi szerencsejáték volt. A Stupp Kestnél egy dugóhúzó szerű tárgyat kellett a gyereknek egy sok lyukas tábla valamelyik lyukába bedugni, hogy így ki tudjon pöckölni egy bordugót. Ha a bordugón szerepelt egy szám, akkor a számnak megfelelő helyről választhatott valamilyen nyereménytárgyat. Ez szerencsétől függően lehetett volna akár egy bicikli, kalóz felszerelés, gyöngyök, a mi esetünkben pedig egy kifestőkönyv filctollakkal.

A Stupp Kest

Én nem is tudom mennyien látogathatják ezt a fesztivált, de a tömeg iszonyúan nagy volt. Mintha Luxemburg összes lakója, na meg kutyája ide akart volna jönni szórakozni. Rozi kutya eléggé utálta a tömeget, szegényke csak a sok lábat láthatta maga körül. 14 órás távoztunk során a városból kivezető kőlépcsőkön úgy rohant felfelé, mint akit kergetnek.

Diós sütik

Jó tudni, hogy Vianden városába ilyenkor nem lehet autóval behajtani, mert még a várost jelző tábla előtt leállítanak a rendőrök. A város határában történő parkolás után választhatunk a “shuttle” buszok, illetve egy kellemes, végig lejtős séta között, hogy bejuthassunk a vásár sűrűjébe. Mi ez utóbbit választottuk, mert mind a kutyára, mind a gyerekre ráfért, hogy jó alaposan kifárasszuk. A parkolással kapcsolatban elárulom még, hogy minél később érkezünk, annál messzebb állhatunk csak meg a város határától. Kora délután, amikor mi már hazafelé mentünk kilométeres sor állt parkoló autókból. Azt hiszem, hogy igazán szerencsésnek mondhatja magát az a Honda-tulajdonos, aki a helyünkre beállhatott.

Eszter a nyereménycsokinak már csak a papírjával, de szájában még a csokival

Nemrég tartották Luxemburgban az előrehozott országgyűlési választásokat. Tették ezt azért, mert Jean-Claude Junckernek 2013 nyarán egy titkosszolgálati botrány miatt le kellett mondania. Mivel öt évente tartanak választásokat, a legközelebbi 2014-ben lett volna esedékes. Őszintén bevallom, hogy eleinte engem egyáltalán nem érdekelt a választás. Miért is érdekelt volna? Ellentétben a luxemburgi önkormányzati választásokkal, a luxemburgi parlamenti választás eredményének alakulására magyar állampolgárként semmilyen befolyással nem lehettem.

A hatévenként tartott önkormányzati választásokon ugyanis részt vehet mindenki, aki már minimum öt éve Luxemburgban lakik, és regisztráltatta magát a választási nyilvántartásba. Ezzel ellentétben, a luxemburgi országgyűlési választáson csak a luxemburgi állampolgárok voksolhatnak. Így aztán — teljesen logikusan — szinte az összes szórólap, amit bedobtak a postaládánkba, mind luxemburgi nyelven íródott. Hiába hivatalos nyelv a francia és a német is a Nagyhercegségben, a nemzeti összetartozás egyre erősebb kifejező eszköze a luxemburgi nyelv. A luxemburgi állampolgárság megszerzésének is egyik alapkövetelménye a luxemburgi nyelv legalább középszintű ismerete. Tehát, jogosan feltételezik, hogy ha luxemburgi állampolgár vagy, akkor el tudod olvasni a luxemburgi szórólapokat.

Én viszont egy kukkot nem értettem belőle, és csak azt érzékeltem, hogy a postaládánk minden alkalommal tömve van olyan papírokkal, amiknek tartalma számomra semmit nem mond. Hiába van kint a postaládánkon a “Keng Reklamen, w.e.g.” felirat, ami körülbelül annyit tesz, “Köszönöm, de nem kérek szórólapot!”, a postaládánkat mégis teleszemetelték a luxemburgi pártok hirdetéseivel. Szóval, kimondom kereken, engem roppant bosszantott ez az egész választási hajcihő, és az emiatt felgyűlt rengeteg papír, aminek az elszállítását még külön meg kellett oldanom a szelektív hulladékgyűjtőbe.

A választás egyébként október 20-án volt, pont akkor, amikor a luxemburgiak a “Mantelsonndeg”-et, a kabátvasárnapot tartották. A kabátvasárnapot minden évben, október végén rendezik meg. Ilyenkor vasárnap is nyitva tartanak a boltok, ami itt igazi ritkaságszámba megy. A vasárnapi nyitvatartás mellett a boltok még külön árengedménnyel is kedveskednek a vásárlóknak. Az az érzésem, hogy miután a luxemburgiak leadták a szavazatukat, utána konzumálással vezették le az izgalmakat.

Eleinte úgy tűnt, hogy nincs miért izgulni. Luxemburg a stabilitást választja, és ismét Jean-Claud Junckernek szavaz bizalmat. Juncker pártja, a CSV, a keresztényszocialista néppárt a választások győztes pártja lett a 33,68%-kal. A 60 tagú parlamentben 23 helyet szerzett meg, ezzel viszont nem szerezték meg a többséget. Mégis mindenki úgy ünnepelte Junckert, mint az újra megválasztott miniszterelnököt, hiszen reálisan az volt várható, hogy Juncker pártja ismét szövetséget köt egykori koalíciós partnerével az LSAP-vel, a szocialista párttal. Juncker első nyilatkozatai is a magabiztos győztes megnyilvánulásai voltak. Az LSAP egyébként 20,28%-kal a második legerősebb párt lett a 2013-as választáson, és összesen 13 helyet szerzett ezzel a parlamentben.

Aztán egyszer csak kezdett minden izgalmassá válni. Mikor már mindenki borítékolta Juncker új győzelmét és újabb miniszterelnökségét, mikor mindenki Junckert ünnepelte, mint a legrégebb óta regnáló vezetőt, akkor kiderült, hogy a szocialista párt mégsem áll össze újra Junckerrel, helyette a szintén 13 helyet szerzett, 18%-os DP-vel (demokrata párttal) és a 6 helyet szerzett “Dei Greng”-gel, a zöldekkel kötnek szövetséget. A három kis pártnak így együtt sikerült 32 helyet szerezniük, ezzel már meg is lett a többséghez szükséges 32 hely.

Az egyik luxemburgi újság internetes oldalán az egyik kommentelő szerint az LSAP már a választások előtt megszellőztette, hogy nem akar a tovább a keresztényszocialistákkal együtt kormányozni. Tehát — érvelt a kommentelő — ha a luxemburgiak annyira szerették volna továbbra is Junckert, akkor több szavazatot adtak volna neki, hogy meg legyen a többsége. És ezzel a megállapítással abszolút egyet lehet érteni.

Az új helyzetben viszont adódott a kérdés, hogy ez a három párt tényleg képes-e együtt kormányozni, vajon tényleg képesek egy közös kormányprogramban megállapodni. A nagyhercegnek komolyan kellett mérlegelnie. Egy biztost is kinevezett Georges Ravarani személyében, hogy alaposan vizsgálja meg a három párt együttműködését és annak komolyságát. Mikor erről Ravarani is és a nagyherceg is meggyőződött, akkor felhatalmazták...

Nem Etienne Schneidert, a 20%-os szocialista párt vezetőjét, hanem helyette a 18%-os demokrata párt vezetőjét, Luxembourg főváros jelenlegi polgármesterét, Xavier Bettelt. Ha minden jól megy november végére, december elejére sikerül felállnia az új LSAP-DP-Dei Gréng vezette kormánynak. Az új koalíciót egyébként viccesen gambiai koalíciónak nevezik. A három párt színei ugyanis a gambiai zászló színeit teszik ki — az LSAP-nak ugyanis a piros, a DP-nek a kék, a Dei Gréngnek pedig zöld a színe.

Xavier Bettelről, aki nekem egyébként személyes kedvencem, már egy korábbi blogbejegyzésben írtam, annak apropójából, amikor megválasztották főpolgármesternek.

Ajánlott írások:

A Demokrata Párt mókamestere

Duck Race

Akkor folytatnám történetünket arról milyen is egy lakásfelújítás Luxemburgban. Bár, ha azt a káoszt és cementporos érzést vesszük, ami a lakás szétverésével és újra összerakásával jár, akkor állítom, hogy az nem sokban különbözik egy magyarországi felújítástól. Vagy lehet, hogy magyar mestereink még az óhazából hozták magukkal az egész lakást beborító por know-how-ját? És lehet, hogy ezzel szemben a luxemburgi mesterek olyan tiszták és tüchtigek, hogy egy porszem nem sok, annyi sem marad utánuk a nap végén?

Bárhogyan legyen is ez a felfordulás problematika, abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy van egy óriási különbség a luxemburgi és a magyar mester között. A magyar szakembernek az anyanyelvemen magyarázhatom el azt, amit sokszor még az anyanyelvemen sem tudok elmagyarázni. Mert laikus vagyok, és nem ismerem a szakkifejezéseket, és mert − hadd legyek őszinte − sokszor fogalmam sincs, hogy pontosan mit is akarok. Kétségtelen tény, hogy az anyanyelvünkön könnyebb együtt gondolkodni egy mesterrel, és állítom, az ár mellett ez is közrejátszott abban, hogy végül magyar kivitelezőt választottunk. Ő nyár közepén jött, és megkezdte az átalakítást a padláson.

A padlásról tudni kell, hogy itt helyezték el a lakáshoz tartozó mosókonyhát. Ez azt jelenti, hogy ha mosni szeretnénk, akkor a többi lakóval ellentétben, mi nem lefelé vesszük az irányt az alagsori közös mosókonyha felé, hanem felfelé a padlásra, a kis privát mosókonyhánkba. Nos, mi először is, ezt a saját mosókonyhát, illetve tágabb értelemben a padlást szerettük volna kicsinosítani, korszerűsíteni.

Egyes számú elképzelésünk, az ablakcsere volt. A padláson hiába van két északi fekvésű miniablak, úgynevezett tetőkibúvó, azon alig jön be valamicske fény. Örülhetnénk ugyan ennek a két kis lőrésnek, hiszen ezen biztosan nem jut be a napsugár, így üvegházhatás sem fog kialakulni emiatt. Akár szerencsésnek is mondhatnánk magunkat azokhoz az ismerősökhöz képest, akik arra panaszkodnak, hogy nyaranta csak légkondicionálóval tudnak megmaradni a tetőtérben kialakított szobákban. Hát kérem, nálunk sem az északi fekvés, sem a miniablak nem fenyeget ezzel a veszéllyel. Ráadásul, azt a szempontot sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Luxemburgban élünk, és a luxemburgi nyarakat véletlenül sem lehet egy napon említeni a magyarországi nyarakkal és az ottani tartós kánikulával. Ezért aztán igen csekélynek mondanám a miniablak nyújtotta előnyt. Nem beszélve az ablakok egyrétegű üvegéről és bádogkeretéről, amin a hideg szél úgy jön be, mintha szíves invitálást kapott volna tőlünk.

Az ablakcsere gondolatának van még egy előzménye. Mikor kiszemeltem ezt a lakást és eljöttünk megnézni, az ingatlanos ügynök olyan nagyszabású tervekről beszélt nekünk, mint a lakás és a padlás közötti födém áttörése, valamint egy csigalépcső beállítása a nappaliba. Ezzel a megoldással közvetlenül a lakásból tudtuk volna megközelíteni a padlást. Ezt az ötletet azonban hamar elvetettük, mert túl sok értékes hely veszett volna el a nappaliban. Aztán azt is mondta még nekem ez a jóember. “Asszonyom, a padláson kicseréltetheti az ablakokat, sőt − és itt egy olyan falszakaszra mutatott, ahol nem volt ablak − ide is tetethet be egy új ablakot!” “Ez lehetséges?” − kérdeztem én naivul, mire ő magabiztosan rávágta: “Természetesen! Madame B. (előttünk lakó hölgy) már kapott is rá engedélyt, csak már nem jutott el a kivitelezésig, mert el kellett költöznie.” A férjemmel összenéztünk, és mindketten azt gondoltuk: hmmm..., milyen pompás ötlet! Beköltözésünk után nem sokkal el is mentünk az önkormányzathoz megérdeklődni a részleteket.

Az önkormányzat technikai osztályán sikerült megtalálnunk az ügyben illetékes fiatal előadót. Elmondtuk neki, hogy nemrég költöztünk a Riekel utcába, a Residence Monte-Cristo harmadik emeletére. Azt azért tudniuk kell, hogy itt Luxemburgban minden háznak van egy külön fantázianeve. A társasházakat fiktív személyekről (irodalmi alakokról, istenekről), híres emberekről, külföldi városokról, kastélyokról nevezik el, és emiatt olyan puccos és előkelő hangzású épületekbe költözhetünk, mint a Residence Versailles, Residence Artemis, vagy Magellan, Rembrandt és Carmen. Nomen est omen - mondja a latin mondás. Mi tagadás, az előkelő névválasztás biztosan meghatározó tényező marketing szempontból. Talán az az elgondolás áll mögötte, hogy a Residence Quatorze-nál (XIV. Lajos lakóháznál) a potenciális vevő feltételezhetőleg egyből a “compromis” (szerződés) aláírását sürgeti.

Tehát ott tartottam, hogy az önkormányzati illetékesnek előadtuk elképzelésünket, hogy a padláson, ahol a mosókonyhánk van, szeretnénk kicseréltetni a két meglévő ablakot, illetve egy harmadik helyre szeretnénk betetetni egy új ablakot. Kérdeztük, van-e erre lehetőség, és ha igen, mit kell tennünk. A srác egyből tudta, hogy milyen ingatlanról van szó, és azt is tudta, hogy előttünk Madame B. volt a tulajdonos. Sőt, arra is emlékezett, hogy Madame B. kapott engedélyt új ablakokra. Tájékozottságával annyira lenyűgözött, hogy elhittük, ez a pasi mindent tud. Mondta, hogy nem kell nagy ügyet csinálni a beadványból. Elég egy általunk készített tervrajz, amin berajzoljuk, hova szeretnénk az ablakokat, és adjuk meg az ablakméreteket. Hogy biztosra menjünk több ablakméretet is megadtunk. Egy egészen nagyot, egy közepeset és egy kisebbet, ez utóbbi nem sokban tért el a most is bent lévő ablakok méretétől. Beadtuk a kérvényt tavasszal és vártunk.

Egy hónap után telefonáltunk. Akkor a srác mintegy mellesleg megemlítette, hogy hát azért nem kaptuk még meg az engedélyt, mert kellene a társasház jóváhagyása a kérvényhez. Szerencsére a társasház áldását adta a dologra, így nyomban csatoltuk kérelmünkhöz a társasházi hozzájárulást. Egy hónapig megint semmi. Most személyesen mentünk be. Kiderült, hogy időközben a technikai osztály összeült, megvitatta kérelmünket és jóváhagyta, de a polgármester még nem látta, így nem is írta alá. Anélkül viszont nincs engedély.

A felújítás viszont nálunk emiatt elakadt, mert azt mondta a mester, hogy előbb az ablakokat kellene betenni, és csak utána elvégezni a soron következő lépést. Így logikus. Mi azért vártunk. Dolgaink kedvező alakulásán az önkormányzatnál nem akartunk sürgetéssel rontani. A nyár vége viszont elérkezett. Augusztusban itt is uborkaszezon van. Mi Magyarországra mentünk, a polgármester meg talán a Bahamákra.

Visszajöttünk szeptemberben, és újra elballagtunk az önkormányzatra. Ekkor már egy kicsit panaszosra fogtuk a figurát, mondtuk, hogy a mesterek sürgetnek, és szeretnénk megvenni az ablakokat. Újra megkérdeztük, hogy biztosan megkapjuk-e az engedély, és hogy tényleg csak formalitás-e a polgármester aláírása. “Persze, persze!!!!” − volt a megnyugtató válasz. Egy hét múlva újra elmentünk, és mondtuk, hogy most már tényleg szeretnénk megrendelni az ablakokat, és kikértük a véleményét arról, hogy megrendelhetjük-e előre az ablakokat, feltételezve az önkormányzat pozitív elbírálását. A válasz megint igenlő volt, és még az ablakméretet is tisztáztuk. Mint a hülye gyerekek újra rákérdeztünk: “Akkor a 66x118-as ablak jó lesz?” Válasz: igen! “Biztos?” - kérdeztük ismét. Válasz: igen. Így elmentünk és megvettük az ablakokat. Az írásos engedély viszont még mindig nem érkezett meg.

Kitartó bulldog módjára újra telefonáltunk. Kiderült, hogy önkormányzati választások lesznek, és hát a polgármester rendkívül elfoglalt, nem ér rá − én teszem hozzá − ilyen piszlicsáré ügyekkel foglalkozni. Lezajlott a választás, polgármesterünk győzött, és két hét múlva megjött a várva várt levél. Az önkormányzat elutasította kérelmünket. Azóta nem kedvencem a polgármester.

Nem rajongok a télért, sőt, igazából ki nem állhatom! Karácsonyig még valahogy kibírom, de utána egyre nehezebben viselem a téllel járó megpróbáltatásokat: az örökös fázást, a folyamatos meghűléseket, a bezártságot, a jégkaparászást a szélvédőről, a száz réteg ruhát, amitől olyan nehézkesnek érzem magam, mint egy minimamut... Éppen ezért, általában őszinte értetlenséggel szoktam hallgatni azokat a barátaimat, akik síelési élményeikről mesélnek. Engem ugyan győzködhetnek a síelés meg a tiszta levegő előnyeiről! Három hónap vacogás után, a február közepi síszünetben én egészen biztosan nem a havas hegyek, inkább melegebb éghajlat felé venném az irányt.

Ha a januárt valahogy kibekkelem, akkor februárban már úgy érzem, hogy a túlélésért kell küzdenem. Különösen igaz ez az olyan februárokra, mint az idei, amikor hetekig nem emelkedett a hőmérő higanyszála pluszos tartományokba. Így aztán azt nagyon tudom támogatni, ha februárban valaki telet akar űzni.

A luxemburgiaknak februárban három programjuk is van, amivel a telet búcsúztatják. Az első mindjárt február legelején, egészen pontosan február másodikán, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján van. Ez a Liichtmessdag, vagy más átírásban Liichtmëssdaag. Az iskolás-óvodás korú gyerekek már január végén hozzálátnak az iskolában, hogy lámpásokat készítsenek. (Bár Eszter francia iskolába jár, idén ő is készített ilyet a német óra keretében.) Február másodikán, késő délután kezükben az elkészült lámpásokkal a gyerekek elindulnak csoportosan − általában szülői felügyelettel −, hogy házról házra járjanak. A házakba becsengetve aztán elmondják jókívánságaikat, amivel általában boldogságot és jó egészséget kérnek a házban lakók számára. Ezért hajdanán borsót, szalonnát, kekszet vagy más eleséget kértek cserébe, ami benne is van egyik rituális, Szent Balázshoz címzett dalukban. Manapság már főleg édességet, illetve némi aprópénzt várnak a gyerkőcök.

Mióta itt élünk mi csak egyszer találkoztunk ezzel a népszokással. Úgy két évvel ezelőtt korábbi lakásunk ajtaján szomszédunk kislánya, Laura kopogtatott be. Ő akkor már végzett az aznapi “koldulással”, és a csoporttól elválva hazafelé igyekezett. Mielőtt belépett volna saját ajtajukon, még becsengetett hozzánk. Kis produkciójával nemcsak minket felnőtteket, de lányunkat, Esztert is igazán megörvendeztette. Főleg, amikor az összegyűjtött cukorkáit nagylelkűen megosztotta Eszterrel, aki gátlástalanul élt is a felkínált lehetőséggel. Komoly erőfeszítésünkbe került, hogy megakadályozzuk, nehogy az egész cukorkollekciót elkonfiskálja Laurától.

Magyar ismerőseimet nem egyszer érte váratlanul becsöngető gyerekek csoportja február másodikán. Ugyan nem ismerték ezt a népszokást, és a luxemburgi dalocskából sem értettek semmit, a dal végeztével azért hamar leesett nekik, hogy a gyerekek akarnak valamit. Mivel nem készültek édességgel, cukros zacskó helyett a pénztárcájukat nyitogathatták a rövid műsorszám végeztével.

A másik nagy télbúcsúztató a karnevál, vagy magyarosabb nevén, a farsang. Ilyenkor itt Luxemburgban, az erre kijelölt napon a gyerekek beöltözve mennek az iskolába. Karneváli napon, még a bölcsis gyerekeknek is maskarában kell menni a “crèche”-be, azaz a bölcsődébe. Ezen a napon rendszerint táncolnak, énekelnek, és természetesen fánkot esznek. Jól emlékszem, hogy gyerekkoromban a farsang egy tanítási napon kívüli, iskolai rendezvény volt. Itt bezzeg egy egész iskolai nap megy el arra, hogy a gyerekek beöltözve hancúrozzanak. A kis mázlisták!

A harmadik népszokás a Buergbrennen, amit a karnevál utáni első vasárnap rendeznek. Ilyenkor a luxemburgi városok nagy része a település határában − vagy legalábbis egy kietlenebb helyen − építenek egy hatalmas máglyát, aminek keresztet tesznek a közepére. Ez a pogány hagyományokból eredő népszokás egyértelmű szimbóluma a tél elűzésének és a tavaszvárásnak.

A fáklyás menet

A mi városunkban február 26-án, este hét órakor a városközpontban kezdődött a Buergbrennen ünnepség. A templom előtt tüzes fáklyákat osztottak szét az emberek között, akik a város egyik leghosszabb utcáján vonultak végig, hogy a határban lévő máglyát meggyújtsák. Szerencsére, mi akkorra értünk oda, amikor már elindult a fáklyás menet, így le tudtuk beszélni Esztert arról, hogy fáklyával a kezében vonuljon végig. Így is elég ijesztő volt az a pár kisgyerek − Eszterrel körülbelül egykorúak −, akiknek megengedték, hogy ezekkel a hosszú lángoló rudakkal vonuljanak a tömegben. Bevallom őszintén, hogy mi próbáltuk őket nagy ívben kikerülni, mert ahogy fáradt a kezük, néha egészen furcsán hadonásztak vele.

A város határában, egy nagy mezőn egy cirka hat méter magas és tíz méter széles vár formájú építmény állt. Még két fazászlót is tettek a várra, meg persze a közepére egy keresztet. Az építmény nagy része raklapokból állt. Aztán amikor mindenki odaért, a fáklyás emberek minden oldalról meggyújtották a farakást. Egészen érdekes volt, ahogy percről percre távolodnunk kellett a tűztől, mert ahogy nőtt a tűz, úgy bocsátott ki magából egyre nagyobb, szinte égető meleget. Még életemben nem láttam ekkora tüzet! − komolyan. Természetesen a tűzoltók végig ott felügyeltek. S ha ennyi látványosság nem volna elég, hát kaptunk még egy rövid tűzijátékot is. További jókedv fokozóként, a máglyától kicsit messzebb, sátrakban forralt bort, sört és sült kolbászt árultak.

A várszerű máglya kereszttel a közepén

A télbúcsúztató akció igazán sikeresen zárult. Legfőbb bizonyíték rá, hogy ma már plusz 8 fok van, a hétvégére pedig akár 15 fok is várható! A madarak csicseregnek, jókedvem visszatérőben, náthám múlóban! A végén pedig örömmel jelenthetem ki, hogy míg ott voltunk, a Buergbrennen során senki nem égett meg és engem sem vetettek máglyára.

Ez az egyik dal, amit Liichtmeesdagon a gyerekek énekelnek. Kisebb eltérésekkel, több szövegváltozatot találtam. Ez az egyik:

Léiwer Herrgottsblieschen

Léiwer Herrgottsblieschen,

Gët ons Speck an Iebëssen

Ee Pond, zwee Pond, 

En aner Jor da gitt der gesond.

Loosst déi jong Leit liewen 

Loosst déi al Leit stierwen,

Kommt der nët bal

d'Féiss gin ons kal

Komm der nët gläich

Da gi mer op d'Schläich. 

Kommt der net gewëss, 

Da kritt der kee Schouss voll Nëss.

(Cher petit Saint Blaise du bon Dieu

Donne-nous du lard et des petits pois

Une livre, deux livres

L'an prochain vous serez guéris.

Laissez vivre les jeunes

Laissez mourir les vieux en paix

Si trop vous tardez

Nous aurons froid aux pieds

Si vous ne venez à l'instant

Nous irons glisser assurément

Si vous ne venez pas de vrai

Vous n'aurez pas de noix à souhait.)

Szombaton egy nagyobb baráti társasággal indultunk neki a Bambësch-i erdő egyik túraútjának. Az erdőnek azon a szakaszán, ahol futni is szoktam, most a fekete futó piktogramját követve két és fél kilométert akartunk gyalogolni a gyerekekkel. A négy családból álló csoport a különböző korosztályok és a különböző tempók miatt már az út elején háromfelé szakadt. Hozzám a lányom és két kisfiú csatlakozott, akikkel az útvonalon található minden feladatot nagy röhögések közepette, de azért becsülettel megcsináltunk: farönköket emelgettünk, nyújtózkodtunk, bakot ugrottunk, hasizom-erősítő gyakorlatot végeztünk, féllábon ugráltunk... Így is mi teljesítettük a leggyorsabban a távot. Egyáltalán nem kellett őket nógatni, enélkül is vágtáztak az újabb irányjelző jel és az újabb tornagyakorlat felé.

Még tavaly, egy nyári délutánon a sárga futóösvényt szenvedtem végig a lányommal. Bennem buzgott a teljesítmény- és a na-most-megmutatom-a-természetet-a-gyereknek vágya. Mikor a parkolóban szegény megkérdezte, hogy milyen hosszút kell sétálni, én meg őszintén megmondtam neki, hogy öt kilométert, nem voltam igazán fair vele. Mit tudja egy ötéves, hogy mennyi is az öt kilométer! Lehet megtetszett neki az ötös szám, hogy jé, ő pont annyi éves, aztán rábólintott. Most idén például a hatos számért van oda.

Ha jól emlékszem, több, mint három órahosszáig tartott kis kalandunk − csigalassúsággal, váltakozó erősségű noszogatásokkal. Borzasztó volt neki is, meg abban a tempóban nekem is. Egy idő után a mellettünk elhaladó futók és túrázók is kezdtek megfogyatkozni, mivel a nap már kezdett nyugovóra térni. Félő volt, hogy ott ér minket az este az erdő közepén. Bezzeg, ha a tegnapi csapatból Barnus vagy Pupák ott lett volna velünk, egy percig sem kellett volna aggódnom a tempó miatt. Inkább azért, hogy el ne szaladjanak tőlem nagyom. Hiába, a lányomnak én nem vagyok elég inspiráló... Bezzeg a pajtik!

A sárga futó út egyébként nagyon a szívemhez van nőve. Amikor még Luxembourg városban laktunk, akkor rendszeresen jártam ide futni. Futottam egyedül, a férjemmel és egy időben még egyik anyatársammal is. Míg mi anyukák lefutottuk a távot, addig a gyerekek a játszótéren múlatták az időt apai felügyelet mellett. Amúgy öt kilométer hegyre fel és hegyre le, komoly edzésnek számít. Félmaratoni felkészüléskor sem csináltam mást, mint hogy hetente háromszor lefutottam ezt az útvonalat egymás után kétszer. A második kör előtt még az autóban várakozó ásványvízből is tudtam inni egy nagy kortyot, hiszen a parkolón ilyenkor át kellett futnom. Ez sokkal praktikusabb volt, mintha magammal cipeltem volna a vizet.

Ha már a parkolóról is szó esett, akkor el kell árulnom az egyik Bambësch-hez kötődő heppemet: mindig a futópálya melletti parkolónál állok le a kocsimmal, még akkor is, ha az út túloldalán lévő játszótérre megyünk, és a másik parkoló sokkal közelebb esik a játszótérhez. Ennek két nagyon egyszerű magyarázata van. Az egyik, hogy innen sokkal könnyebb kiállni, mint a túlzsúfolt játszótéri parkolóból. A másik, hogy a játszótér melletti parkolóban pár éve, egy vasárnap délután feltörték az autómat és elvitték a hátizsákomat az összes iratommal, a pénztárcámmal és az iPodommal − ezt azóta sem tudtam megbocsátani a játszótéri parkolónak.

A Bambësch-i játszótér viszont fantasztikus. Hatalmas alapterületen helyezkedik el, így még hétvégén sincs olyan tömegnyomor, mint amilyen a merli parkban előfordulhat egy napsütéses vasárnap délutánon. Itt Bambësch-ben játékból is van bőven. Rengeteg hinta, csúszda, libikóka, forgó, mászóka, vár, ház és traktor áll a gyerekek rendelkezésére, és mind fából készült. A piknikezőket számtalan faasztal várja fapadok társaságában. És ezek nemcsak holmi díszletek, sokan használják is őket. Sőt, nemegyszer voltam szemtanúja olyan szülinapi zsúrnak, amit ide a játszótérre szerveztek. Milyen igazuk van! Legalább nem szedik szét a kölkök a lakást. Itt nyugodtan ordítozhatnak, szaladgálhatnak, nem szól fel a szomszéd, mint nálunk Eszter szülinapján.

Azt hiszem talán tavaly volt először, hogy kitettek pár furcsa formájú nyughelyet, persze ezeket is fából. Egy ideig távolról nézegettem-méregettem őket, hogy mi a csodák lehetnek ezek. Aztán kiderült, hogy ezeken istenien el lehet terülni. Azóta várom azt az ideális pillanatot, amikor félig ülő, félig fekvő pozícióban napfürdőzök majd, és így szemlélem csemetémet, akik ezalatt jó alaposan kiordibálja magából a kiordibálni valót, és kirohangálja magából a kirohangálni valót. Ehhez viszont kellenek a játszótársak, különben képes lesz a gyerek engem nyúzni, és akkor fuccs a pihenésnek.

A játszótérről rá lehet látni egy nagy teniszkomplexumra, amelynek télen fedett, nyáron nyitott pályáin játszhatnak az ehhez kedvet érzők. A Spora Club trénerei már négyéves gyerekeknek is tartanak itt edzéseket.

Nos, mióta elköltöztünk, azóta a sárga futó útvonalához hűtlen lettem, és egy ideig azt hittem, hogy Bambësch-hez is. Hiánypótlásként találtam rá a lakásunkhoz közeli strasseni erdőre, aminek hét és fél kilométeres bagoly ösvénye bizonyítottan ideálisabb lett a félmaratoni felkészüléshez. Már egy jó ideje futottam itt, amikor nemrég, egyik ismerősöm jóvoltából megtudtam, hogy továbbra is a Bambësch-i erdőben futok, csak most a Bridel-Strassen felé eső szakaszában. És lám, otthon a térképet kiterítve is rá kellett jönnöm, hogy valóban szó sincs semmiféle hűtlenségről, a “bagoly” ott szerepel a Bambësch-i erdő túraútvonalai között. Ennek ellenére − bocsássa meg Bambësch! − nem tehetek róla, én továbbra is strasseni erdőként emlegetem.

“Fúúúúj! Mi ez a szag? De büdi!” Ezek a finnyogó mondatok akkor hangzottak el, amikor lányom és kis barátnői kikászálódtak az autóból Rollingen-Mersch központjában. A szomszédos Demeter-farmról, Tom Kass luxemburgi biogazda otthonából érkeztek eme “bukolikus illatok”, melyek ilyen reakciót váltottak ki a lányokból. Egyébként emiatt könnyű dolgunk volt, csak a szagcsíkot kellett követnünk, hogy megtaláljuk Tom Kass farmját, ahol épp biovásár volt.

A tavaszi turkaszezon legnagyobb slágere a Demeter-farmon megrendezett biovásár. A BIO-NEST nevű luxemburgi nonprofit egyesület szervezésében már harmadszor tartanak biovásárt tavasszal. Itt nemcsak használt, de új bioruhákat, bőrcipőket és fajátékokat is lehet vásárolni. Mi viszont nem a ruhavásár miatt látogattunk ide, hanem azok miatt a plusz programok miatt, amikkel a gyerekes családokat várták.

A gyerekekkel először a farmon található állatokat vettük szemügyre. A legnépszerűbb négylábúak a nyulak voltak, akik egykedvűen rágcsálták azt a száraz szénát, amit a ketreceikhez özönlő gyerekek folyamatosan dugdostak az orruk alá. Az istállókban megnéztük a hatalmas teheneket, a pónikat és a malacokat. A disznók részlege mellett, egy belső udvaron állították fel a biopéksütemények, a biosajtok és a bioméz standját. Szerencsére ekkorra már teljesen hozzászokott a lányok orra az állati ürülék szagához, és miután nagy nehezen sikerült választaniuk a diós-csokis sütemények, a sós perecek, a croissant-ok és a különböző magvas zsemlék közül, jóízűen befalatozták azt. Azt követően pedig, hogy engedtem a gyermeki erőszaknak, és vettem egy maci formájú méhviasz gyertyát Eszternek, megnyugodva mehettünk tovább a pónigolás és a szamaragolás helyszínére.

A felnyergezett pónik és szamarak az autóparkoló melletti területen várták a gyerekeket. Szegény párákra egymás után futószalagszerűen ültek fel a gyerekek. Nekünk is végig kellett várnunk egy kisebb sort, ami ugye a mi esetünkben azt jelentette, hogy mi, türelmes szülők szépen beálltunk a sorba, türelmetlen gyerkőceink meg ezalatt a patak folyását nézhették mindenféle termés beledobálásával. Mikor mi kerültünk sorra Eszter kapott a fejére egy spéci lovagló sapkát, az úgynevezett kobakot, majd felültették a pónira. Két hölgy kíséretében két euróért két kört tehetett a lekerített, füves területen.

Mikor már nagyon éhesek voltunk, visszavonultunk az istállókhoz, ahol már álltak az asztalok és sültek a kolbászok. A sor viszont itt egészen döbbenetesen hosszú volt, és a nagy tömeg miatt még az is elképzelhetetlen volt, hogy a gyerekek addig ott mellettünk játszanak vagy kergetőznek. Ezért volt jó, hogy nagyobb társasággal voltunk, ahol mindenki megkapta a maga feladatát a helyzet hatékony megoldása érdekében. Míg az egyik apuka magára vállalta a sorállást, addig egy másik anyuka az asztalfoglalást, én meg az izgágább kölkökkel elmentem a pajtába, ahol beltéri játszóteret alakítottak ki.

Itt a földre vastagon terítettek szalmát, hogy ha a gyerekek elesnének, a finom puha szalmába essenek. A tér közepén szalmabálákat halmoztak egymásra és egymás mellé. Ezekről lehetett leugrálni, illetve egyikről a másikra átugrálni. A bálák alatt még egy kis kuckó is volt, ahol el lehetett rejtőzni. A mászóka két darab kétágú falétra volt. Volt kitéve még néhány ütött-kopott kisautó meg seprű. A seprűt szinte egymás kezéből cibálták ki a gyerekek, és olyan nagy port tudtak kavarni a szalma seprésével, hogy nekem azon nyomban kijött a szénanáthám tőle. Mint egy kis interaktív játék, időnként megjelent és átszaladt a pajtán egy barna színű kis gida, akit ilyenkor a gyerekek próbáltak utolérni és megsimogatni. A rohamot a gida akrobatikus ügyességgel tudta mindig kikerülni. Olyan búvóhelyeket és menekülési útvonalakat ismert, amivel rendszerint sikerült kisiklania az utána kapó kis kezek elől.

Mielőtt még kritikussá fordult volna az állapotom az éhség és a folyamatos tüsszögés miatt, kiderült, hogy mi következünk a sorban, és mi rendelhetünk. Az ebédünk a következő volt: biokolbász bio krumplisalátával bioásványvízzel leöblítve. Nem mondom, hogy nem ettem jobbat életemben, de az éhség elmulasztására tökéletesen alkalmas volt. Ihattunk volna hozzá biobort is. A moseli borvidékről, Bousból egy Joé Beissel nevezetű biotermelő borait árusították a nyúlketrec mellett. Hiába mentem el a borkínáló asztal mellett többször is, sajnos mindig csak abból a célból, hogy egy vagy több gyereket felügyeljek, és ne tévesszek szem elől. Ez ugyebár nem az az ideális alkalom, amikor az ember nyugodtan elkortyolgat egy pohár moseli fehérbort. De ahogy mondják, ami késik, nem múlik... Majd jövő tavasszal. Én türelmes vagyok.

El tudnak képzelni több ezer sárga műanyag kacsát, amint egy alig három méter széles folyón hömpölyögnek lefelé? Ha nem tudtam volna róluk, hogy játékkacsák, azt hittem volna így tavasz idején, hogy valaki letarolt egy pitypang mezőt, és azt szórta bele a vízbe. A Duck Race-t, azaz a kacsaversenyt idén, április 28-án vasárnap már tizenegyedik alkalommal rendezték meg Luxembourg városban, a Petrusse-folyó völgyében.

Már 12 órától programokkal várták az érdeklődőket. Mi 2-re szerettünk volna odaérni, de alaposan lekéstük a célként kitűzött időpontot. A késés egyik oka az volt, hogy több, mint egy órán át kerestük otthon - eredménytelenül - a nyereményszelvényünket. Hiába vettem meg jó előre a jegyet az egyik luxemburgi benzinkútnál, a Goedert-nél, úgy eldugtam a gyerek elől, hogy azóta se találjuk. A másik ok az volt, hogy a helyszínhez közel s távol nem találtunk egyetlen parkolóházat, amire ne lett volna kiírva: COMPLET (tele). Nem csoda! Három hét óta most volt először szép idő, az első nap, amikor nem esett, így aki tehette kimozdult erre a szabadtéri programra. Szóval, jó sok idő eltelt azzal is, hogy parkolóhelyet kerestünk. Végül valahol, a régi lakásunk környékén parkoltunk le az utcán, de onnan meg ugye sokat kellett gyalogolni. Így a 3 órás első indítást rendesen le is késtük. Még a Petrusse-völgy másik végében voltunk, amikor hallottuk a rajtpisztoly eldördülését.

A Viaduc-tól a Grund bejáratáig tartott a rendezvény. Hatalmas tömeg volt, ami főleg az italos és ételes sátrak mellett okozott közlekedési dugókat. Amikor odaértünk, pont láttuk, ahogy a Duck Race pólós fiúk műanyag ládákból elkezdték beleönteni a műanyag kacsákat abba a hatalmas fém konténerbe, amit a patak fölött, egy fém állványon helyeztek el. Ezek a kacsák voltak a következő rajt indulói.

Szerencsénkre találtunk egy szuper helyet a Petrusse-korlátjánál, egészen közel a starthoz, ahonnan istenien láthattuk a második rajtot. Egy kis idő elteltével azt is felfedeztem, hogy az egyik Duck Race pólós srác, nem más, mint Xavier Bettel, Luxembourg város újonnan megválasztott polgármestere. Ő is ott volt fent a nagy konténer mellett, az emelvényen. A második rajtot ő indította el egy pisztolylövéssel.

A kacsák közül páran már az áttöltéskor belepotyogtak a Petrusse-be. Azt viszont nem tudom, hogy ezekre a kacsákra irigykedni kellett volna-e, hiszen emiatt a korai startolás miatt hamarabb értek célba, vagy esetleg sajnálni őket, mert emiatt esetleg diszkvalifikálták őket. A Duck Race lényege ugyanis az, hogy 5 euróért vásárolunk egy jegyet, amivel bérelünk egy kacsát, aminek a száma megegyezik a jegyünkön lévő számmal. Ha a mi számunkkal ellátott kacsa az elsők között ér célba, akkor nyeremény üti a markunkat. A 2012-es Duck Race főnyereménye egy Renault Twingo volt, de nyerhettünk Miele porszívót, Canon fényképezőgépet, 750 eurós ruhavásárlási utalványt, karton pezsgőt, és még sok egyebet. Még az is lehet, hogy mi is nyertünk valamit, de ezt már lehet sose tudjuk meg, mert a jegyünk valahol a lakás Bermuda-háromszögében teljesen eltűnt.

Az indítás és a folyóba ömlesztés után akadtak olyan renitens kacsák, akik már az elején inkább a partraszállást választották. Őket gumicsizmás “rendfenntartók” vasvillával terelgették vissza a folyóba, hogy rávegyék őket az úszásra. Voltak ezenkívül még ciklámen, piros, fehér, zöld és fekete színű különcködők, akik külön versenyben indultak. Rájuk sms-en keresztül kellet fogadni, és megtippelni, hogy milyen színű kacsa ér előbb a célba.

A Duck Race rendezvény ha jól tudom angolszász kitaláció, és abból a célból jött létre, hogy jótékony célokra pénzt gyűjtsenek vele, miközben közösségépítő szórakozási lehetőséget biztosítanak az embereknek. Itt Luxembourgban a Table Ronde Luxembourgeoise (luxembourgi kerekasztal) nevű szervezet rendezi. A befolyt összeget teljes egészében karitatív célokra fordítják. Idén sérült és beteg gyerekeket támogató alapítványoknak juttatják el az összegyűlt pénzt.

Nos, miután Eszter a szokástól eltérően képes volt majdnem egy óráig türelmesen várni a második rajt indítására a Petrusse-korlátjánál, és miután kigyönyörködtük magunkat a “kis kacsa fürdik”-ben, elindultunk, hogy belevessük magunkat a gyerekprogramokba. Legelőször Eszter a minivasúton tett három kört. A Petrusse-völgy végében, a Grund bejáratánál ugyanis működik egy minivasút. A vonatok akkorák, mint egy nagyra nőtt modellvasút, a sínek pedig 5 hüvelyk szélesek. A mozdonyok működőképesek, így el tudnak húzni akár egy több személyes szerelvényt is. A mozdonyok közül volt, amelyik hagyományosan szénnel, volt, amelyik árammal működött. Ezekre a vonatokra nyáron a gyerekek és felnőttek ingyen felülhetnek, de most a Duck Race alatt 2 eurót kellett fizetni egy körért.

Ezután jó fél órát álltunk sorba az arcfestésnél. Ezen a ponton viszont mi felnőttek kezdtünk türelmetlenkedni, ugyanis az éhség, még minket felnőtteket is képes hisztissé és ingerlékennyé tenni. Így aztán nagyon örültem, hogy mikor sorra kerültünk, ahhoz a lányhoz kerültünk, aki nem bonyolította túl az arcfestést. Pikk-pakk kipingált legalább három gyereket, míg a másik lány még mindig ugyanazzal az egy gyerekkel vacakolt. Igaz azonban, hogy a másik lány lassabb munkája művészi igényességet takart.

Pillangó arcú lányunkkal ezután elindulhattunk, hogy megtaláljuk a kolbászos sátrat. A nagy tömeg és a mardosó éhség miatt ez komoly feladatnak bizonyult, de végül a Viaduc lábánál lévő sátrak egyikénél sikerrel jártunk. Ráadásul míg mi a kolbászosnál várakoztunk, addig Eszter az “athome.lu” ugráló várában iszonyatosan jót szórakozott. Ettünk, ittunk, jót mulattunk és... háp-háp!

2012. április 26-án a világ és Luxemburg huszonéves hajadonai lemondóan sóhajthattak fel, mikor hivatalosan is bejelentették Vilmos (Guillaume), a luxemburgi hercegi trón örökösének eljegyzését Stéphanie de Lannoy-val. Egy évvel korábban a másik Vilmos (William) cambridge-i hercegről kellett lemondania a hercegnői életről ábrándozó leányoknak, most Vilmos (Guillaume) luxemburgi trónörökösről. Nem tudom, volt-e olyan, aki a kissé meghízott Albert monacói hercegről álmodozott volna, de tavaly nyáron ugyebár őt is lefoglalta egy dél-afrikai úszónő. Ezzel elkelt Európa utolsó, még agglegény trónörököse. És miután egyre több polgári származású ara jelenik meg e kiváló pedigréjű úriemberek oldalán, a sóhajok még fájdalmasabbak lehetnek, hiszen ott motoszkálhat az érzés: akár mi is lehettünk volna azok!

Gondoljanak csak Vilmos, brit trónörökös feleségére, a polgári származású Kate Middletonra, vagy apukájának újabb feleségére, Camillára. Hollandiában Vilmos-Sándor (Willem-Alexander) trónörökös az argentin Maxima Zorreguietát választotta, akinek apja mezőgazdasági miniszter volt az argentin diktatúra idején. Fülöp (Felipe) spanyol herceg 2004-ben vette feleségül az elvált Letizia Ortiz Rocasolanót, aki televíziós újságíróként és bemondóként dolgozott. Haakon norvég koronaherceg felesége a polgári származású Mette-Marit Tjessem ráadásul még egy másik házasságból származó kisfiút is vitt a házasságba. Viktória svéd koronahercegnő választottja Daniel Westling egy edzőterem tulajdonosa. A dán koronaherceg, Frigyes (Frederik) felesége egy ausztrál hölgy, Mary Elizabeth Donaldson, akivel egy ausztrál pubban ismerkedett meg. Albert monacói hercegről pedig már volt szó... Mindenkit felsoroltam? Azt hiszem.

Nos láthatják, hogy ma már az az általános, hogy a trónörökösök szerelemből házasodnak, és nem a szomszédos uralkodóházak, korban hozzájuk illő tagjai közül, dinasztikus érdekekből választanak maguknak párt. Tehetik, hiszen a 21. századi monarchiákban az uralkodók már csakis protokolláris szerepet játszanak. Tevékenységük szinte megegyezik a köztársasági elnökök tevékenységével. Csak hogy őket nem lehet leváltani, ha plagizáltak, és nem kell őket 5-6 évente újraválasztani.

Vilmos és Stephanie a belga Paris Match oldalán

Vilmos luxemburgi trónörökös viszont szakított ezzel a mostani trenddel, és nemesi származású barátnője kezére húzta a gyémántgyűrűt április 27-én Colmar-Bergben, a családi kastélyban. Ezzel most ők lettek a különcök, a különlegesek, azzal együtt, hogy ez a frigy is igaz szerelmen alapul.

Stephanie Lannoy, nemcsak nemesi származású, de ugyanúgy belga, mint Vilmos nagypapájának, János (Jean) nagyhercegnek a felesége. A belga királyi családból származó Sarolta nagyhercegnő (Josephine-Charlotte) azonban 2005-ben meghalt, így ő már nem ünnepelhetett az unokájával, és az újabb kékvérű menyecskével. Rossz nyelvek szerint ő ugyanis jobban szerette a kékvérű családtagokat, és ezt fia, a jelenlegi nagyherceg Henrik (Henri) párválasztásánál szóvá is tette. Most azonban, feltételezésem szerint, kétszeresen is boldog lenne a nagymama.

Stephanie 1984. február 18-án született Belgium flamand részén, Ronse-ban. Gyermekkorát a családi birtokon, egy varázslatos, 1561-ben épült, várárokkal körülvett kastélyban töltötte, a château d’ Anvaing-ben. Tényleg varázslatos, hiszen a körülötte lévő várárok úgy tele van vízzel, hogy a kastély olybá tűnik, mintha egy tó közepére épült volna. Ez a kastély Stephanie-n kívül arról is híres még, hogy 1940. május 28-án a belga hadsereg kapitulációját itt írták alá. A kastély hatalmas, na de kellett is oda a nagy kastély, a rengeteg szoba, ahol nyolc gyerek volt! Stephanie a legkisebb, a nyolcadik ebben a sokgyerekes nemesi családban. Életéről annyit lehet tudni, hogy egy ideig Belgiumban, majd Észak-Franciaországban járta iskoláit. Az egyetemi tanulmányait a leuveni katolikus egyetemen német szakon, majd Berlinben folytatta. Szeret hegedülni, zongorázni, úszni és síelni. Egy évig Moszkvában élt, ahol oroszt tanult és az orosz irodalmat tanulmányozta. Németországban egy befektetési vállalatnál dolgozott. Beszél németül, franciául és angolul.

Stephanie édesapja Philippe de Lannoy gróf, édesanyja, neve kimondhatatlanságából ítélve, hasonlóan nemesi származású lehet, Alix della Faille de Leverghem. A Lannoy-család a 13. századból eredezteti nemesi címét. A család férfitagjai között hős lovagok, államférfiak és az Aranygyapjas (Toison d’Or) rend tagjai voltak. Egyik leghíresebb ősük, akinek a grófi címet is köszönhetik, Charles de Lannoy volt. Ő volt az, aki az 1525-ös páviai csatában győzelemre vitte V. Károly spanyol király és német-római császár seregeit I. Ferenc francia királlyal szemben. I. Ferenc fogságba esett, így szabadulása fejében lemondott Lombardiáról, és a madridi békével lezárult az itáliai háború. Na persze, ez is csak addig tartott, amíg I. Ferenc kiszabadulván újra nem kezdte az egészet. Charles de Lannoy egy ideig Nápoly alkirályi címét is viselte.

A friss jegyespár család körben, szintén a Paris Match oldalán

Vilmos (Guillaume) herceg 1981. november 11-én született. Lorentzweilerben járt általános iskolába, ezután a Robert Schuman Gimnáziumba ment. Egy svájci magániskolában, a Collège Alpin Beau Soleil-ben fejezte be középiskolai tanulmányait. 2000-ben, amikor édesapja átvette a nagyhercegi teendőket édesapjától Jánostól, belőle hivatalosan is trónörökös lett. 2001 és 2002 között Nagy-Britanniában a királyi katonai akadémián Sandhurstben tanult. Ezután politikatudományt tanult Nagy-Britanniában és Franciaországban. Korábbi barátnői közül legismertebb Pia Haraldsen tévés személyiség, akivel a korábban említett Haakon norvég koronaherceg esküvőjén találkoztak, de e kapcsolatnak másfél év után vége lett.

Vilmos és Stephanie közös barátok révén találkoztak először úgy öt éve, és feltételezhetőleg két éve kezdtek el randizni és együtt járni. Kapcsolatukat egészen eddig titokban tartották, bár 2011 novemberében, a trónörökös 30. születésnapján az udvar hivatalosan is bejelentette, hogy Vilmosnak barátnője van, de a személyét nem árulták el. Most április 26-án azonban a herceg büszkén mutatta be ország-világnak jegyesét. Október 20-án pedig esküvő lesz, és ásó-kapa-nagyharang sem választhatja el őket.

Ebben a témában írtam még:
Vilmos és Stephanie esküvője

Házassági évforduló
A luxemburgi nagyherceg

Eszter a héten beteg volt, péntekre ugyan már semmi baja sem volt, de az utolsó nap már nem vittem az iskolába. Viszont az kibírhatatlan lett volna mindkettőnk számára, ha egész nap itthon punnyadunk, majd a bezártságtól lassan egymás idegeire megyünk. Ezt elkerülendő úgy döntöttünk elmegyünk Roost/Bissenbe a Luxlait, azaz a luxemburgi tejipar főhadiszállására és annak interaktív kiállítására.

Miután az autópályáról Mierscherbiergnél letértünk, nem kellett soká várnunk, hogy megpillantsuk a Luxlait hatalmas szürke épületegyütteseit. A Vitarium, a tejipari kiállítás, viszont egy faépületben kapott helyet, egy füves területen elhelyezkedő játszótérrel az oldalán. A kiállítás játékosan oktató jellege nagy vonzerő a különböző korosztályú iskolai csoportok számára. Mikor megérkeztünk, egy óvodás csoport épp távozóban volt, míg nem sokkal utánunk egy általános iskolás csoport rohamozta meg a tudományos és játékos installációkat.

A kiállítás legelején mindjárt egy szarvasmarha szemével láthattuk a világot. A szarvasmarha szemei mögül hiába néztünk előre, csak azt láttuk, ami oldalt volt: ami jobbra, a bejáratnál vagy balra, a tehénfejőnél volt. Ráadásul ezt nem is egyszerre láttuk. Nekem például a jobb szemem volt a dominánsabb, és csak azt érzékeltem, ami jobbra, a bejáratnál történik. De még véletlenül sem azt, ami előttem van, és persze a két oldalsó képet sem tudtam fejben összemontírozni, ahogy a szarvasmarha sem képes erre.

Ki lehetett volna próbálni a tehénfejőt is, ahol műanyag tőgyeket kellett volna húzogatni meg nyomkodni, de vagy nagyon ügyetlenek voltunk, vagy nem működött a gép rendesen, de sajnos egy csepp víz sem csurrant a vederbe. Mivel a Luxlait Belle Etoile-beli kiállításán már egyszer sikeresen próbálkoztunk a tehénfejéssel, az a valószínűbb, hogy elfelejtették vízzel feltölteni a műtehenet. Naná, hogy nem fogom elismerni az ügyetlenségünket igazoló verziót!

Aztán emeltünk súlyokat is, amiből megtudhattuk, hogy a szarvasmarha mennyi súlyt cipel magán. A szarva például 3 kilogramm, a bensőjében pedig 7 kilogrammot nyomnak a baktériumok és 16 kilogrammot az elfogyasztott széna. A kiállítás felénél azt is megtudhattuk, hogy mekkora súlyt kell cipelnie a tehénnek a tejtermelés miatt. Fejés után 2 órával 4 kilogrammot, 4 órával később már 8 kilogrammot cipel a tőgyében. Hogy átéljük, a tehén tőgyében koncentrálódó súly cipelésének fáradalmait, és hogy némi empátiára bírjanak, nem kellett mást tennünk, mint hogy magunkra csatoltuk a különböző nagyságú és súlyú műtőgyeket.

További méréseket is végeztünk... Eszter testsúlya a szarvasmarha tüdejével volt egy súlycsoportban, míg én ugyanannyit nyomtam, mint a marha bordái. Ketten együtt az állat gyomrának súlyát értük el.

A szarvasmarhás téma ezzel még korántsem volt kimerítve. Összerakhattunk egy hatalmas tehénpuzzle-t, míg egy másik állomásnál megvizsgálhattuk mikroszkóppal a marha négy gyomrát. Egy világtérkép segítségével megmutatták, hogy a világ különböző részein mely párosujjú patás állat tejét használják fogyasztásra. Teljesen új információval látott el az a felirat, miszerint a tevetej is fogyasztható, sőt még fagylaltot is készítenek belőle.

Még mindig a marhánál maradva, bepillanthattunk a szarvasmarhatartás rejtelmeibe és a gazdák munkájába. Egy térképen megtekinthettük, hogy a Luxlait honnan, mely gazdáktól szerzi be a tejet − névvel, címmel, telefonszámmal. A Luxemburgban jól ismert biogazdával, Tom Kass-szal is láthattunk egy kis videót.

A kiállítás másik szakaszában saját testünket, erőnlétünket és emésztésünket ismerhettük meg. Felmérhettük fizikai képességeinket. Tudunk-e egyensúlyozni, azaz végig tudunk-e menni egy kifeszített szalagon? Mi nem tudtunk. Le tudunk-e győzni egy tehenet futásban? Nem igazán. Mekkorát tudunk helyből ugrani? Állítólag 50 centimétert. Mennyit ver a pulzusunk mozgás közben? Nekem 120-at. Mennyi energia szükséges ahhoz, hogy lépcsőt másszunk. Nekem a súlyom alapján állítólag 68 joule-ra. Mekkora erővel tudunk nyomni? 274 newtonnal, s dicséretképp megkaptam, hogy majdnem olyan erős vagyok, mint egy bika.

“Az vagy, amit megeszel!” tartja a mondás, de itt a Luxlait-nél megfordították az állítást: You eat what you are!, azaz azt eszed, ami vagy! Ezek szerint, ha a tested vízből, proteinből és zsírból áll, akkor ezekre az anyagokra van szükséged. Ezzel nagyon is egyet tudok érteni, de persze a még most uralkodó táplálkozási dogma miatt nem hagyhatták ki a szénhidrátokat és a cukrot a felsorolásból. Nos, a Luxlait szerint, ha egészségesek szeretnénk lenni, akkor rengeteg tejterméket kell fogyasztanunk, és ezt több tudományos játékkal és feladattal is bizonyították. A kiállítás ezen szakaszán minduntalan azok a magyar reklámszlogenek tolakodtak az agyamba, mint “Csupa erő, csupa izom, minden reggel tejet iszom!” vagy hogy “A tej élet, erő, egészség!”

Ha úgy érkeztünk volna a Luxlait-hez, hogy előzőleg érdeklődünk, akkor csatlakozhattunk volna egy vezetett csoporthoz, és olyan területekre is bemehettünk volna, amire így nem volt módunk. Így nem láttuk a gyártási folyamatot és a 3D-s filmet sem vetítették le kettőnk kedvéért. Az installációk mindegyike négy nyelvű: luxemburgiul, németül, franciául és angolul olvashatjuk őket. A kiállítás végén ráadásként mindenki ingyen fogyaszthat egy Luxlait terméket. Váljék egészségünkre! − s ezért inkább most nem fejtem ki sokaktól olvasott nézeteimet a tejfogyasztás káros voltáról.

A világtérkép, melynek gukkerei mögött képek rejtőznek

Végre eltűnt a házunk elől az a nagy halom kék zsák, ami tele volt, mindenféle műanyag szatyorral, hungarocellel és egyebekkel. Már második hónapja csúfoskodott a ház egyik szegletében, és senki nem csinált vele semmit. A kéthetente erre járó szemetesek azért nem vitték el ezt a pár zsákot, mert nem azzal volt tele, amire e kék zsák rendeltetett. A kék zsákot kirakó szomszéd − nem tudom melyik −, viszont hetekig nem jött erre rá, sőt, idővel rakott még hozzá pár újabbat, hasonlóan nem odavaló dolgokkal megtömve. Már ott tartottam, hogy szólok a közös képviselőnek, csináljon már vele valamit, amikor egyszer csak eltűnt. De a fejemet teszem rá, hogy nem a kedves szomszéd, hanem végül a házkezelőség szüntette meg az áldatlan állapotot.

A rosszul megpakolt kék zsákok

Luxemburgban a kék zsák (PMC Valorlux) már szinte fogalom. A szelektív hulladékgyűjtés egyik formája ez, amit a világ számos nagyvárosában is hasonlóan használnak. Az üres kék zsákokért az önkormányzatok épületébe (Luxembourgban Bierger Center) vagy a szeméttelepre kell menni. A nagy, kék színű műanyag zsákokba meghatározott dolgokat lehet tenni, és csak azokat, különben hiába gyűjtögetjük bele szorgalmasan a szemetünket, nem fogják elvinni. Látszólag semmi logika nincs benne. Belekerülhetnek az üditős-ásványvizes műanyag palackok, a háztartási flakonok, tehát a műanyag, de nem kerülhet bele sem a joghurtos pohár, sem a műanyag pohár, sem az a műanyag edény, amibe például a gyümölcsöket, húsokat csomagolják előre.

Ezek mehetnek a kék zsákba

Helyet kaphatnak a kék zsákban a konzervdobozok, a sörös-üdítős alumíniumpalackok, ellenben az alumíniumfóliát tilos beletenni. Ugyancsak ide kerülhet az üdítős-tejes kartondoboz, de más papírhulladék már nem. Egy nagy rejtély az egész. Egyszerűen meg kell tanulni a belerakható dolgok listáját, és kész. Amúgy a PMC mozaikszó is segíthet a tartalom megtanulásában: bouteilles et flacons en Plastique, des emballages Métalliques et des Cartons à boisson (palackok és flakonok műanyagból, fém csomagolás és italos kartondobozok).

Ezek is...

A kék zsákokért mint már említettem minden második héten jön a kukásautó, de minden körzetben más a kék zsákos nap. Ahol most lakunk, minden második kedd reggelére kell kikészítenünk a kék zsákokat. Ahol korábban laktunk, ott a csütörtök volt erre kijelölve. Az összeszedett kék zsákok tartalmát aztán szétválogatják a szeméttelepeken.

... és ezek is.

A magyarországi gyakorlathoz hasonlóan Luxembourg város különböző pontjain is találhatók hulladékgyűjtő szigetek. Az itteni konténerekbe általában papírt, üveget, használt ruhát és elemet rakhatunk. Az a hulladék, amit nem tudunk beletenni ezen konténerek egyikébe sem, és a kék zsákba sem, azzal a hulladéktelepre kell mennünk. Luxembourg város központi hulladéklerakója (centre de recyclage) a route d’Arlon egyik mellékutcájában található a stadion mellett. Ide akkor is jöhetünk, ha már nem vagyunk luxembourgi lakosok − tudtuk meg nemrég egy illetékestől. Azóta újra előszeretettel járunk ide, habár nekünk Kehlenbe kellene járnunk. Így ha nincs nagy forgalom a luxembourgiba megyünk, mert az sokkal közelebb van hozzánk.

Egy hulladékgyűjtő sziget a stadion mellett

Mostanában leginkább a bontási hulladékokat visszük a hulladéktelepekre és öntjük az erre kijelölt óriás konténerbe. Persze vigyázva, nehogy más is odatévedjen, mint kő- és csempetörmelék. Bontásból kiszerelt műanyag csöveket, kábeleket, cementes zsákokat már nem látnak benne szívesen. Az egyik alkalommal láttuk, hogy valaki előttünk gipszkarton darabokat is a törmelékes konténerébe. A szeméttelep munkatársa, mikor ezt észrevette, sztoikus nyugalommal felvette a munkáskesztyűjét és szépen, egyenként kiszedegette a nem odaillő darabokat.

És igen, ezeken a telepeken − a luxembourgiban és a kehleniben is egyaránt − meglepően udvarias és segítőkész emberek dolgoznak. Akármikor mentem oda, és kértem tőlük tanácsot, hogy mit hova tegyek, szinte mindig kedvesek és előzékenyek voltak. Velem már többször előfordult, hogy elvették tőlem a szatyrot, és helyettem gyorsan kiszelektálták a dolgokat.

Ezek a telepek nagyon rendezettek és átláthatóak. A kehleni telep azonban olyan otthonos, hogy azt hinné az ember valami vidéki közösségi házban jár. Üdítő- és kávéautomaták kitéve, hogy frissüljünk, kézfertőtlenítők, hogy tisztuljunk, nagy asztal és székek, hogy megpihenjünk, szobanövények, valamint dekorációként antik írógépek és sportkupák akkurátusan kirakva. Az egész helyiség, és − külön kiemelendő − a vécéjük is makulátlanul tiszta.

Egyébként erre a fajta szelektív hulladékgyűjtésre alkottunk magunknak egy rövidebb szót: resziklálunk. Ezt a recycler (hulladékot újrahasznosít) francia szóból magyarosítottuk magunknak. Nemrég például − a sitten kívül − több köbméter DVD-tokot reszikláltunk, azaz vittünk a hulladéktelepre Eszterrel. Az történt, hogy már nem fértünk a padláson a DVD-tokoktól. A több ezer DVD-lemezt már egy ideje nagy gyűjtőkben tároljuk ábécés sorrendben, a tokok viszont hiába kerültek ömlesztve nagy műanyag ládákba, hasznos alapterületeket raboltak a kis biciklitől, a karácsonyi dekorációtól, a pótkeréktől és még sorolhatnám mi mindentől. Így aztán a DVD-tokok sorsa megpecsételődött. Több heti kitartó munkával felszámoltam őket. A leírást tartalmazó papírt kivettem belőlük és lefűztem őket irattartókba, és az így már teljesen kibelezett tokok a hulladéktelepre kerültek.

A hulladéktelepre lehet vinni még lejárt szavatosságú gyógyszert, toxikus anyagokat, hungarocellt, papírt, üveget, nem működő háztartási gépeket, szórakoztató elektronikai kütyüket. Ám sokszor hozunk ide olyan tárgyakat is, amelyek viszonylag teljesen jó állapotban vannak, de mi már nem tudunk vele mit kezdeni: rájuk untunk, nem vált be, vagy vettünk helyette jobbat. Létezik ugyanis egy ingyenes second-hand shop az ilyen hulladékgyűjtőkön.

A stadion melletti Centre de Recyclage

Nagyon jó érzés látni, hogy amint kiteszem ezeket a tárgyakat, valaki szinte egyből lecsap rájuk, és mint értékes zsákmányt teszi el magának. Klassz dolog hogy valaki még tudja használni ezeket a számunkra feleslegessé vált dolgokat. Vittünk már ide alig használt futócipőt, játékokat, tükröt, vödröt, lámpát, IKEA-s műanyag dobozokat, és legtöbbször mire másodjára fordultam, már el is tüntette őket valaki a polcokról. Dolgaink resziklálódnak.

Néha igazán tudok örülni annak, hogy összehoztuk Esztert a párommal. Még mielőtt megijednének, hogy ömlengeni fogok az anyaság megtapasztalásának magasztos érzéseiről, gyorsan leszögezem, hogy pusztán önző és infantilis érdekek állnak eme öröm mögött. Így ugyanis nem maradok ki egy csomó jó programból, amit gyerekeknek és gyerekeseknek készítettek és hoztak létre. Újra járhatok bábszínházba, a vidámparkban beülhetek a dodzsembe, csúszdázhatok, és mindezt látszólag a gyerek kísérőjeként. A gyerekes lét előnyeit élvezhettem a most vasárnapi programon is, ahol a csatlakozás minimális feltétele egy gyerek volt.

Vasárnap kora délután Helmsange-ban, egy római kori villa romjainál találkoztunk egy tucat magyar szülővel plusz a gyerekeikkel. Itt várt ránk a program szervezője, Szentváry-Lukács Mariann, aki a walferdange-i római vízvezeték önkéntes idegenvezetője. Mariann habár latin szakon végzett az egyetemen, munkája során nem igazán tudja használni latintudását. Ezért keresett egy olyan helyet, ahol valamilyen módon latintudása és a római korról szerzett ismerete mégis hasznosítható. Így talált rá a római kori vízvezetékkel foglalkozó társaságra, akik önkéntes idegenvezetőt kerestek.

A római villa alapja

Azért találkoztunk a római kori villánál, mert innen indul egy túraútvonal a római kori vízvezetékhez, illetve annak ásott kútjaihoz. A területet, ahol álltunk 1990-ben tárták fel, és egy időszámításunk előtt 30-ban épült villa maradványait találták meg. A villa területe 100x50 méter és körülbelül 80 szoba volt benne. Az épület vízellátását úgy oldották meg, hogy fentről, a hegyről lefelé iszonyú mély kutakat ástak pár méter távolságban, és ezeket összekötötték a föld alatt. Egy föld alatti forrás, plusz a talajvíz szolgáltatta a kutak és a vízvezeték (qanat) ellátását. A feltárt római vízvezeték, amit megtekinteni készültünk, azonban egy másik villához tartozott.

Mielőtt elindultunk volna a felfedező és kincskereső útra négy csoportra oszlottunk. Mi a kilencéves Áron csapatába kerültünk, aki barátaival a Vörös Ököl csapatnevet adta nekünk. Nevünknek megfelelően kemény és ütős kis csapat voltunk, bár a kicsik − Eszter és kis haverja, Miki − sokszor próbáltak lazítani a csapategységen.

Indulás előtt Marianntól kaptunk egy feladatfüzetet, amiben különböző kérdések szerepeltek, amikre a választ a túra során találtuk meg, valamint különböző feladatok, amiket szintén a túra során teljesíthettünk. A csapatok ötperces eltéréssel indultak egymás után, hogy elkerüljük a torlódást, de ahogy az lenni szokott, mégis egymásba futottunk.

Az első feladvány szerint egy olyan házat kellett találunk, aminek gombák és törpék vannak a kertjében, és ki kellett nyomoznunk, hogy mi van a ház tetején. Pár száz méter gyaloglás után találtunk egy előkertet tele fröccsöntött kerti törpével meg gombával a gyerekek legnagyobb derültségére. A ház tetején szintén műanyagból egy gólyapár állt. Hát, ugyan ízlés dolgában nem voltunk egy hullámhosszon a háziakkal, de legalább megvolt az első színes színfoltja utunknak, és máris megoldottuk az első feladatot.

Gombák és törpék az egyik előkertben

Már az első állomáson, a kilátónál meg kellett várnunk két csapatot is, hogy végül Domonkos, az egyik szervezésben résztvevő apuka nekünk is feltegye a latinos kérdéseket. A fiúknak meg kellett mondaniuk, milyen tantárgyakat tanulhattak az ókori Rómában az iskolások. A helyes válaszokért cserébe pontokat és lehetőséget kaptunk arra, hogy felmásszunk a kilátóba és szétnézzünk onnan.

A kilátó

A második állomáson kéz használata nélkül kellett megenni a papírtányérba lerakott gyümölcsöket, köztük egy citromszeletet is. Hogy ennek a feladatnak, mi köze volt az ókori Rómához, nem tudom, de azt tudom, hogy a hecchez annál több! Azért a fiúk férfiasan átrágták magukat a feladaton. Még az a srác is, aki egész életében talán most evett másodszor gyümölcsöt, és nem azért, mert nem ad neki az anyukája. A csapatért viszont hősiesen magába gyűrt mindent. Nem úgy Eszter, aki lányos hisztibe kezdett, és teljesen megmakacsolta magát, hiába nógattam. Így aztán én álltam be helyette, hogy megmentsem a csapat becsületét.

A kis mesterséges tó

Annál a pihenőhelynél, ahol a gyümölcsöket ettük, van egy kis tavacska, aminek a közepén egy nagy kő, mint egy kis sziget terül el. Ide a gyerekek − a szülői figyelmeztetés ellenére − a többi kiálló kő segítségével sorra beugráltak. Ez a picike tó nem messze található a P-5-ös kút mellé épített tárnától. A 10 méter mély P-5-ös kutat 1998-ban tárták fel, majd 1999-ben építettek hozzá egy 17 méter hosszú tárnát. A kis mesterséges tavat egy évvel később, 2000-ben készítették el. A tavat a kutakban található vízzel táplálják, mert nem akarták hagyni, hogy a hegy belsejében túl sok víz gyűljön fel, illetve folyjon szét a hegy a gyomrában.

A 12 m mély P-4-es kút

További feladatunk volt még, hogy megfigyeljük és lerajzoljuk a túraúton látott jeleket, és hogy megtaláljuk egy római legionáriust ábrázoló kép darabjait. Utunk végéhez közeledve, egymást érték a feltárt kutak. Minden kút meg volt számozva, és fel volt tüntetve az oldalán, hogy hány méter mély. A kutak ugyanis, a hegy lejtésének megfelelően különböző mélységűek voltak. Nyilván a legmélyebb a hegy tetején lévő volt, a P2-es, a maga 36 méteres mélységével. Ezzel a mélységgel egyedülálló a környéken feltárt római kori kutak között. A lejjebb található kutak között volt például 19 és 12 méter mély is. Két kút a túrázók kedvéért még lámpával is fel volt szerelve. Amikor felkapcsoltuk a kút oldalán lévő villanyt, akkor az az egész kutat megvilágította, és ezzel a kút legmélyéig leláthattunk.

A kutak pluszos és mínuszos számozása abból fakad, hogy először az 1-es és a 2-es kutat tárták fel, és csak később vették észre, hogy nemcsak utána, de előtte is vannak kutak. Ezért aztán már nem számozták újra a kutakat, hanem az előtte lévőket visszafelé számozták. Így lettek mínusz előjelű kutak meg egy nullás kút.

Utolsó előtti feladatunk a célba dobás volt. A római számokkal vízszintesen feldarabolt háromszögbe kellett dióval beletalálni. Nyilván a háromszög csúcsában lévő római ötöst volt a legnehezebb eltalálni, viszont ezért járt a legtöbb pont. Az utolsó megmérettetésre már a piknikező táborhelyen került sor, ezért aztán nem csoda, ha ennek a feladatnak az elkészítésére csak ketten maradtunk a csapatkapitánnyal. Míg a többiek elszéledtek uzsonnázni meg szaladgálni, mi Áronnal római mozaikot készítettünk színes papírdarabkákból. A római kori kincskereső versenyen végül egy pont lemaradással a Vörös Ököl a második helyen végzett. Jutalmul a Vörös Ököl tagjai másodikként rabolhatták ki a közösen megtalált kincsesládát.

Akit bővebben érdekel a római kori vízvezeték, annak ajánlom a következő − francia és német nyelvű − leírást:

http://www.sitwalfer.lu/brochure_raschpetzer.pdf

Mariann egyébként szívesen tart a magyaroknak "potya-idegenvezetést". Sőt, ha hozzánk hasonlóan összejön egy nagy gyerekes társaság, akkor ugyanúgy tart kincskereséssel egybekötött játékos idegenvezetést is a gyerekek részére.

Legközelebb szeptember 2-án és 16-án lesz "ügyeletben".

Vége az óvodás éveknek, Eszter jövőre már iskolás lesz! Bár ezt csak így magunk között mondom, mert ő szentül meg van győződve róla, hogy eddig is iskolás volt, csak eddig “grande section”-os, szeptembertől meg már, ahogy ők mondják “CP”-és (etjsd: szépés) lesz. A CP, azaz a “cours préparatoir (előkészítő évfolyam), Magyarországon az első osztálynak felel meg. Nos, mivel valójában a gyerekem óvodásból első osztályos iskolás lesz, a magyarországi rokonok, barátok jogosan érdeklődtek, hogy volt-e Eszternek ballagása. Mert ugye az unokaöcsém, Zsiga most ballagott a bölcsiből, Andi barátnőm kislánya, Lili pedig az óvodából.

Nálunk viszont ilyen nem volt. Valójában nem is lett volna értelme, hiszen Eszter nem ballag el az iskolából, ugyanabban az intézményben, az École Française-ben folytatja tanulmányait, csak most már nem óvodásként, hanem iskolásként. Eszter olvasatában meg pláne nincs értelme, mert hiszen ő eddig is iskolás volt.

Azért mi sem maradtunk buli nélkül. Mint minden év végén, idén is megrendezték a kermesse-t. Az meg mi a csoda? − kérdezték erre a magyarországi ismerősök. Na hát, ez az, amit én meg nem tudok egy szóban megválaszolni. Ha mégis röviden kellene megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy ez egy olyan év végi gyereknap a francia iskolákban, ahol a szülők is jól érezhetik magukat. Ezért aztán a dolgozó szülőkre tekintettel általában szombaton tartják.

Az iskola vezetése és a szülői munkaközösség tagjai már a tavaszi szünet után elkezdik szervezni a kermesse-t. Május végétől pedig különböző fórumokon − e-mail, hirdetőtábla − hívják fel a szülők figyelmét az aktív részvételre. Az iskola titkársága mellett áll egy nagy interaktív órarend, amelynek segítségével a szülők különböző feladatokra jelentkezhetnek. Pl. 12−13 óra Madame Bonheur (bonőr) jégkrémárusítás, 13−14 óra Monsieur Parfait (párfé) felügyel a célba dobásnál, 14−15 óra Madame Sage (százs) arcfestés, 15−16 óra Monsieur Bavard (bávár) italárusítás. Mielőtt találgatni kezdenének, hogy ismerik-e mondjuk Monsieur Parfait-t megsúgom, hogy egy gyerekkönyvből vettem ezeket a karakterneveket. Ilyen nevű egyének − legjobb tudásom szerint − nem járnak az École Française-be.

A felkészülésből a gyerekek sem maradnak ám ki. Általában minden osztály külön produkcióval készül, amit az osztályteremben adnak elő a szülők gyönyörűségére. Olyan ez, mint egy anyák napi ünnepség: mindenki szurkol a saját gyerekének, hogy bele ne süljön a szövegébe, és aztán teljesen el vagyunk alélva attól, hogy mennyire édesek a gyerekek. Eszterék a már említett gyerekkönyvből − ahonnan a karakterneveket vettem −, a “Monsieur Madame”-ból készítettek egy bábelőadást, de úgy, hogy még a hozzá való bábokat is a gyerekek készítették el. Eszter Madame Chipie-t, egy kiállhatatlan, másokat bosszantó asszonyságot játszott. Hogy is mondjam, a szerep és Eszter nagyon egymásra találtak!

Az előadás után általában együtt reggelizik az osztály — szülők, pedagógusok és gyerekek együtt. Mindenki hoz magával valami enni-innivalót, amit aztán betesznek a közösbe. A szülők kicsit bájcsevegnek egymással meg a tanárokkal, azután lassan elkezdenek kiszivárogni az udvarra, ahol már állnak az italos, és ételes sátrak. A kantinban készül a menü, és ekkorra már a gyerekprogramok is kezdenek összeállni.

A iskola bejáratánál árusítják azokat a tömböket, melyek tíz darab szelvényt tartalmaznak, és ez szolgál a kermesse során fizetőeszköznek. Egy szelvény egy eurót ér. A szelvényekért bort, sört, szendvicset, jégkrémet, használt könyvet lehet venni, de egy szelvény ellenében vehetnek részt a gyerekek az ügyességi játékokban és az arcfestésben is.

Eszter legelőször az ugráló várat támadta le, aztán voltunk a labda, majd a babzsák célba dobásnál, a zsákba futásnál, és egy olyan helyen, ahol karikákba kellett beugrálni meg egy padon kellett végigszaladni. Ha a gyerekek az ügyességi versenyekben jól teljesítettek, akkor kaptak cserébe egy másmilyen színű szelvényt. A kisebbek a nekik készült feladatokért rózsaszín szelvényt, a nagyobbak a nehezebb feladatok megoldásáért sárga színű szelvényt kaptak. Amikor összegyűjtöttek pár cetlit, akkor azt be tudták váltani egy általuk kiválasztott játékra. Eszter meglehetősen sokat tanakodott, hogy a négy darab szelvényéért buborékfújó készletet, puzzle-t vagy ütőkészletet kérjen habszivacslabdákkal. Végül a buborékfújó nyert.

Tavaly ezt nyerte

Én legjobban a könyvstand 14 órai nyitását vártam, mert ilyenkor potom összegért, illetve szelvényért lehet hozzájutni francia, angol és német nyelvű könyvekhez. A nagy tolongás ellenére nekem sikerült megszereznem Charles Dickens karácsonyi énekének Disney-változatát, és egy aranyos történetet két kismalacról. Tavaly ilyenkor én is a könyves stand mögött álltam, de mivel idén a lakásfelújítás lekötötte minden energiámat, már nem volt erőm buzgolkodni.

Eszter tavaly a könyves standnál

Eszter elég hamar elfáradt, nyűgös, türelmetlen és összevissza zizegő volt. Emiatt viszonylag hamar eljöttünk, de még távoztunkban bedobtuk szelvénygyűjtőink végét egy urnába, hogy részt vehessünk a tombolán. Tavaly semmit nem nyertünk, aminek legfőbb oka az volt, hogy a gyűjtő végét darabokra szedtük, és úgy dobtuk az urnába. Na ez az, amit nem lett volna szabad. Idén egyben hagytuk, és hozzáértésünknek meg is lett az eredménye. Pár nappal később tudtuk meg, amikor valamilyen iskolai ügyet intéztünk a titkárságon, hogy nyertünk vagy fél tucat történelmi könyvet meg egy Swarowski-kristály fülbevaló klipszet. A klipsz azóta nálunk keresi rendes és szerető gazdáját.

Az ILNAS nevű szervezetről a nyár közepén hallottam először. Azelőtt nem is tudtam a létezéséről. Amikor kiejtettem a nevét, olybá tűnt, mintha valamilyen skandináv férfinév lenne vagy az IKEA egyik termékneve. Hogy miért kerültem velük kapcsolatba? Azt hiszem az elején kell kezdenem a történetet.

Június végén rendeltem az Egyesült Államokból egy fürdőszobai falikart. Persze most jogosan vetődhet fel a kérdés Önökben, hogy mi a francért kellett ennek olyan messziről falikart rendelnie? Nem volt közelebb? Az a helyzet, hogy nem. Rengeteg boltot bejártam, de sajnos semmi olyat nem találtam, ami kicsit is tetszett volna. Aztán jött az internet az amazonnal, az ebay-jel és más spéci lakberendezésre szakosodott weblapokkal, de még mindig Európán belül maradva. A keresési eredmény azonban továbbra is nulla maradt.

Ám van egy amerikai cég, a Pottery Barn, aminek a stílusa roppant fekszik nekem, és bár nem mindent küldenek el Európába, de a kisebb méretű dolgok rendelésével eddig nem volt problémám, ha náluk vásároltam. Persze komódot nem szállítanak el, de egy nagyobb ágytakarót vagy párnát minden gond nélkül. Simán elküldik a törölközőakasztót és a WC-guriga tartót is, hogy csak néhány példát említsek. Na meg, gondoltam, ha valami baj lenne a rendeléssel, akkor a rendszer úgy sem enged majd tovább. Ebben az esetben viszont minden probléma nélkül eljutottam a fizetésig, tehát egyből elkezdődhetett a reményteljes várakozás, hogy az én szépséges lámpám rendben megérkezzen Luxemburgba.

A szóban forgó lámpa a Pottery Barn honlapján

A lámpa helyett azonban csak egy levél érkezett az előbb említett skandináv hangzású ILNAS-tól. Szerencsére a név alatt kisbetűvel megtaláltam a magyarázatot arra, hogy kik is ők valójában. Az ILNAS nem más, mint a luxemburgi piacfelügyelet (surveillance de marché), amely azt vizsgálja, hogy a Luxemburgban lévő, vagy oda kerülő termékek és szolgáltatások megfelelnek-e az európai és a luxemburgi normáknak. Nézik a termék minőségét, és hogy biztonságos-e. Így aztán azok az áruk, melyek átmennek a luxemburgi vámon, átvizsgálásra kerülnek az ILNAS részéről is. Ezen a ponton akadt el az én falikarom is.

Az ILNAS levélben kérte, hogy szíveskedjek beszerezni egy megfelelőségi nyilatkozat (déclaration de conformité), annak igazolására, hogy a lámpám megfelel-e az európai követelményeknek. Teljesen paff voltam! Igazából nem értettem, hogy a Pottery Barn, aki gőzerővel és nagybetűkkel hirdeti, hogy MOST MÁR SZÁLLÍTUNK EURÓPÁBA IS!, miért nem figyel arra, hogy az Európába küldendő termékeik megfeleljenek az európai normáknak. Ha tudják, hogy az ő lámpáik csak az amerikai piacra készülnek, tehát csak 120 voltos feszültségre alkalmasak, akkor miért engedik a balga európai vásárlóknak, hogy megrendeljék azt? Miért nem jelenik meg egy figyelmeztető üzenet, hogy a megrendelni vágyott lámpa nem EU-konform? Vagy ha eladnak lámpát az európai piacra is, akkor miért nem látják el azt Európában használatos vezetékekkel és transzformátorral, hogy bírja a 220 voltot is?

Ezzel kapcsolatos kérdéseimre és felháborodásomra persze nem kaptam érdemi választ a a Pottery Barntól, csak mint egy hülye gyereket próbáltak lenyugtatni, hogy ne aggódjak, a szállító cég, a Fifty One mindent meg fog oldani. Ezzel a válasszal felhívtam az ILNAS-t és megkértem őket, hogy legyenek még türelemmel pár napig, mert lesz, aki intézkedik a lámpám ügyében, és meglesz a kívánt nyilatkozat. Az ILNAS ügyintézője megígérte, hogy várnak, de azt is hozzátette, hogy higgyem el, a szállító cégek nem szoktak ilyesmivel foglalkozni. A nyilatkozatot vagy a gyártótól vagy a forgalmazótól kellene beszereznem. És hogy kellően beparázzak, azt is megtudtam tőle, hogy ilyenkor általában két dolgot tesznek ezekkel az árukkal: vagy megsemmisítik, vagy visszaküldik őket. Ajajjj, gondoltam, itt sürgősen tenni kellene valamit!

Ennek ellenére vártam, hiszen tennivalója a Fifty One-nak vagy a Pottery Barnnak volt, nem nekem. A lámpa viszont még napok múlva sem érkezett meg. Ekkor újabb e-mailt küldtem a Pottery Barnnak, akinek az ILNAS-tól hallottakat is leírtam. Ők a viszontválaszban megismételték, hogy aggodalomra semmi ok, mert ők felvették a kapcsolatot a Fifty One-nal, aki ilyenkor intézkedni szokott, és a végén udvariasan elnézést kértek a kellemetlenségekért.

Mivel a lámpa még ezután sem érkezett meg, vettem egy nagy levegőt és újra tárcsáztam az ILNAS-t. Egy másik ügyintéző vette fel a telefont, akinek újra előadtam a problémámat, és rákérdeztem, hogy intézkedett-e már valaki az ügyemben. Az ügyintéző szerint a dossziém teljesen üres volt, ergo senki nem indított el semmilyen folyamatot az ILNAS-nál két hét elteltével sem. Óvatosan rákérdeztem az ügyintézőnél, hogy mit lehet ilyenkor tenni, ő pedig ismét elmondta, hogy mi az ilyenkor szokásos eljárás: megsemmisítés vagy visszaküldés. Ekkor álltam elő azzal az elképzeléssel, amit apukámmal konzultálva találtam ki. Mi lenne − kérdeztem − ha megszabadítanák a lámpát a gondot okozó részektől, a kábeltől és a transzformátortól, és kibelezve mégis elküldenék nekem. A válasz teljesen meghökkentett: “Semmi akadálya.” Csak küldenem kell a nevére és a címére egy levelet, amiben felhatalmazom az ILNAS-t arra, hogy kiszedjék az elektromos részeket a lámpámból. “Hogy Önök milyen rugalmasak!” − csúszott ki a számon, ami hallhatóan jólesett az ILNAS-os pasasnak, de ennyi dicséret igazán jár nekik ezért.

Megírtam a levelet, és gyorsan elküldtem interneten is, meg levélben is, hogy tuti biztosra menjek. Egy hét elteltével a lámpa, belső részeitől megszabadítva, megérkezett. Elvittük magunkkal dél-franciaországi nyaralásunkra, ahol átadtuk apukámnak szerelésre. Ő hazavitte magával Magyarországra, és kicserélte benne a vezetékeket, a transzformátort meg a foglalatot is. Most már csak arra várunk, hogy ennyi utazás és kaland után a lámpa visszakerüljön hozzánk Luxemburgba, és végre megálmodott helyére kerüljön, a WC-be.

Kérek egy kiskutyát!

Magyar rajzfilmek luxemburgiul

Luxembourgi kutyakiállítás

Visszatérés a munkaerőpiacra?

Lejárt a jogsim

Miniállam olimpia Luxemburgban

ADEM

Dióvásár Viandenben - Veiner Nëssmoort

Luxemburgi parlamenti választások - 2013

Felújításra várva 2. − Engedély

Télbúcsúztató

Mesék a Bambësch-i erdőről

Biovásár a Demeter-farmon

Duck Race

A luxemburgi trónörökös eljegyzése

Vitarium - a luxemburgi tejipar kiállítása

Resziklálunk

Kincskeresés a római kori kutaknál

Kermesse

ILNAS, avagy bonyodalmak egy lámpa körül